muti a recepted... megsütöm.

kisült a kalácsom

kisült a kalácsom

itt van a pite, itt van újra

2019. október 04. - mdeszi

most már azt hiszem minden jel arra utal, hogy megérkezett az ősz. ugyan eddig meglehetősen kegyes volt hozzánk és a naposabb oldalát mutatta meg. kifejezetten kellemes, napsütötte délutánokkal és hétvégékkel próbálja magát idén behízelegni a szívembe. mi tagadás, eddig nincs vele sok bajom. lehullott már pár levél de a sár és tócsák nélkül, amibe beleragadnának szép látványt nyújtanak. ha autóval utazom mindig figyelem, ahogy az előttem haladó autó felkavarja az avart és az út szélén repülnek a sárgás-bordós levelek a szélben. ez szép.

világ életemben az ősz, vagyis a szeptember 1-je volt az iskolakezdés dátuma de most picit más a helyzet. mert itt nálunk nincs kőbevésve a szeptember 1, sőt a szeptember sem. így az én gyerekeimnek már sokkal korábban, még augusztusban elkezdődik az iskola. a nyári szünet ugyanis nem olyan hosszú, csak 6 hét.

mivel idén már mindkét gyerekem iskolás, gondoltam írok egy pár szót arról, én hogyan látom az itteni iskolarendszert. 

nincs iskolás tapasztalatom a magyar iskolarendszerben, egyedüliként arra tudok támaszkodni, amit magam tapasztaltam több, mint 20 éve (nem túl releváns már) illetve amit ismerősöktől hallok. plusz, ami manapság a csapból is folyik. az iskola-ügy márpedig folyik a csapokból, de rendesen.

amit pl sokszor hallok, hogy a gyerekek túlterheltek. már az elsősök is.

na most itt az első osztály olyan, mintha nem is iskola lenne. egy nagyon lágy átmenet az ovi és az iskola között. semmi stressz. gyereknek se. szülőnek se. itt egyelőre annyi a feladat, hogy a számokat és a betűket megtanulják. lehet, hogy azáltal, hogy a tanév hosszabb, mint Magyarországon több idő jut a tananyag abszolválására, de nincs rohanás. Tamaránál jelenleg még nagyon az elején vagyunk de emlékszem Damjan pl. elbírt volna egy fokkal több terhelést is elsőben. kb 4 órája van egy elsősnek minden nap. a most negyedikes fiamnak általában 5. házi feladat az én meglátásom szerint nagyon kevés van. első osztályban még azt gondoltam, hogy ez majd idővel több lesz de azt kell mondjam, hogy még negyedikben sem sok. ellenben kevés. hétvégére soha nem kapnak házit!13kunst-aid-5534b.jpg

a könyvek többszörhasználatos rendszerben működnek. nem kell őket megvenni csak ha a gyerek kárt tesz bennük. ha év végén épségben visszaszolgáltatja őket az iskolának, egy másik tanulóéi lesznek a következő tanévben. a munkafüzeteket és a füzeteket megvesszük. az elsős lányomnak nincs is könyve csak munkafüzete és füzete. különböző színű lefűzős mappákba teszik a fénymásolt feladatokat, amiket a tanároktól kapnak. egy színt mindig egy tantárgyhoz párosítanak, így tehát pl. a piros mappa a matek, a zöld a német stb. ezzel az iskolatáska súlya is leredukálódik és a kis elsősök nem cipelnek komoly súlyokat a táskájukban.

ha esetleg van speciális igényű tanuló az osztályban akkor minden esetben jár hozzá egy plusz pedagógus, aki annak a gyereknek segít és napközben részt vesz az órákon. (Tamaránál van egy kisfiú, aki koraszülött volt és neki van egy ilyen segítője.) sokszor vannak az osztályokban gyakornokok. az olyan idősebb tanulóknak, akik szakérettségi előtt állnak vagy valamilyen szociális képzésben vesznek részt kötelezően gyakornokoskodniuk kell, iskolákban, óvodákban pár hónapig de akár 1 évig is. (és már itt látszik a német oktatás egyik fő pillére. mégpedig a gyakorlatias oktatás. nincs elmélet gyakorlat nélkül. ők így gondolják és ez nekem például nagyon bejön.)

az általános iskola 4 éves. 4 év után jön az első "továbbtanulási" kérdés. alapvetően 3 iskolatípus van, amiből lehet választani attól függően, hogy a gyerek az általános iskolában milyen teljesítményt nyújtott. az, hogy végül melyikbe megy tovább, a szülő döntése. negyedik osztályban kapunk egy ajánlást az osztályfőnöktől de a döntés a szülők kezében van és abba a tanár már nem szólhat bele. (állítólag más tartományokban ez keményebb dió mert ott meg kell egyezni a szülőnek a tanárral és ebből adódnak konfliktusok)

nekem ez a korai "szelektálás", ha úgy tetszik szimpi. mert akinek tényleg nincs hozzá affinitása és ez már itt látszik, annak nem kell mondjuk nyolcadikig szenvedni olyasmikkel, amik marhára nem érdeklik. ha viszont később derül ki (mondjuk 10.-ben), hogy a gyerek nem tudja tartani a tempót, még mindig lehet iskolát váltani. nem ritkaság az ilyen.

a 3 iskolatípus tehát, amit az általános iskola után lehet választani a gimnázium, az ún. realschule és az ún. hauptschule. (az utóbbi kettőben szakosított oktatás folyik ill alacsonyabb szintű végzettséget ad, mint egy gimi.)

őszinte leszek, még én sem igazodom ki teljesen a rendszeren.

ami viszont biztos: érettségit csak a gimnázium ad!

és most gondolhatnánk, hogy akkor az a sok gyerek, aki nem gimibe megy, mit kezd majd magával?!

hát elmondom, hogy nagyon sok mindent kezdhet. kezdjük ott, hogy nem mindenki akar gimibe menni és nem mindenki akar továbbtanulni. továbbmegyek. nem minden szülő akarja, hogy a gyereke továbbtanuljon. jó, mi?! a megoldás pedig abban rejtőzik, hogy egy alacsonyabb iskolai végzettséggel és egy ausbildung-gal (olyasmihez tudnám hasonlítani, mint nálunk az OKJ-s képzések) vígan el lehet éldegélni. nem csak szobafestő-mázolók és lakatosok de ausbildung-gal lehetünk akár banki alkalmazottak, könyvelők, fogorvos-asszisztensek is például.

általános iskola 3.-ik osztályában jön az első idegen nyelv, az angol. a gimiben meg jön hozzá még 2. (nálunk ezek közül lehet választani: francia, latin vagy spanyol) ezt is dícséretesnek tartom. és persze tudom, hogy ez még nem garancia arra, hogy a gyerek beszélni is fogja majd ezeket a nyelveket de az idegen nyelv tényleg alap kell, hogy legyen!

nincsen ország szintű központosítás! minden tartomány úgy alakítja az iskolarendszerét, ahogyan szeretné. vonatkozik ez a tankönyvekre, az iskolai szünetekre, a tananyagra, mindenre. (és valóban el is térnek egymástól)

ahogyan már fentebb írtam a gyakorlatias oktatást tartják szem előtt. ez már nagyon korán látszik. nincsenek bemagolandó tények (nagyon kevés) és pont e miatt kicsit nehezebb is készülni pl, a dolgozatokra. mert nem a 25-40-dik oldalig kell betanulni a könyvet. a gyerekek készségeit, logikai érzékét, spontán problémamegoldó-képességét fejlesztik. a dolgozatban nem ugyan olyan feladarok vannak, mint, amiket órán vettek. csak hasonlóak de előfordul teljesen más is. (de ha a gyerek logikusan gondolkozik, meg tudja oldani)

nagyon fontos a helyesírás. (aki beszél németül, az tudja miről beszélek) nagyon fontos a szövegértés. hogy a gyerek megértsen egy olyan szöveget, amit életében először lát. és tudjon az ehhez kapcsolódó kérdésekre válaszolni. Damjanék harmadikban, de most negyedikben is erre helyezik a hangsúlyt. sokszor van tollbamondás és a dolgozatok nagy része is "egyszerű" szövegértés. de persze ez sem olyan egyszerű, gondolhatjátok.

az osztályozás 1-5-ig történik csak pont fordítva, mint nálunk. itt az egyes a legjobb jegy. ha nagyon szint alatt teljesített a gyerek még egy 6-ost is kaphat. első osztályban nincsenek jegyek, csak szöveges értékelés. utána viszont viszonylag szigorúan osztályoznak. 1-es majdnem csak és kizárólag a hibátlan dolgozatra jár. nagyon fontos az órai aktivitás is.

a gyerekeket egyáltalán nem pátyolgatják annyit, mint nálunk. sok mindent maguknak kell felírniuk (amikor már tudnak írni), maguknak kell dolgokról gondoskodni. tudatosan készítik fel őket a "középiskolára", amikorra teljesen önellátónak kell lenniük. (mindezt 10 évesen) és ez talán a német ridegtartás. nem azért mert hiányzik belőlük az empátia, egyszerűen azt gondolják, hogy a gyereknek nem lehet mindig a háta mögött állni és mindenre figyelmeztetni. ha a saját kárán is, de tanulja meg.

rengeteg kirándulással spékelik meg a tanévet. olyanokkal, ahol a gyerekek a gyakorlatban megtapasztalhatják azt, amiről épp tanulnak. pl. Damjanék tanultak a gabonafélékről (vetés-aratás, stb) és ennek kapcsán egy malomban jártak, ahol meg tudták nézni, hogyan készül a liszt. majd a malom mellett egy pékségben saját kezükkel sütöttek kenyeret a lisztből. óriási élmény volt nekik!

mi volt még furcsa? 

nincs például olyan hagyományos évnyitó (és évzáró sem). fehér blúz, fekete szoknya/nadrág. ilyesmire egyáltalán nem adnak. évnyitó nálunk csak az elsősöknek van, a többiek egyszerűen csak bemennek az első nap. ettől sokkal fontosabb kiegészító az első napon a schultüte nevezetű nagy karton-trombita, amibe mindenféle apróságot kell beletenni a kisiskolás számára. (édesség, radír, hegyező, matrica, stb.)

minden iskolai szünet előtt (őszi, téli, tavaszi, nyári), az utolsó munkanapon (pénteken), minden esetben csak 3 órájuk van a gyerekeknek.

a bizonyítvány nem egy kis könyvecske hanem egy (vagy két) vastagabb papírlap, amire rá van nyomtatva az eredmény. 

betegség esetén nem kell orvosi igazolást vinni. a szülő betelefonál, ha beteg a gyerek és jelzi, hogy pár napig valószínűleg nem fog jönni. ha már jónak látom, újra küldhetem a gyereket. ezzel a hiányzás igazoltnak számít. mondanom sem kell, hogy az orvosnál tett látogatásiank száma drasztikusan leredukálódott!

az iskola nem nyújt napközis szolgáltatást. ezt egy külön erre szakosodott egyesület végzi, amiért a szülőnek fizetni kell. (sok anyuka nem dolgozik vagy csak részben, így nem ritka, hogy ezt a szolgáltatást nem igénylik. ők egyből iskola után elviszik a gyereket haza.)

iskolabuszos rendszer működik. és arra bíztatják a szülőket, hogy ezt használják is ki. a tanév-kezdés közeledtével és még utána is sokszor lehet hallani a rádióban, tv-ben, hogy ha lehet mellőzzék a szülők az ún. szülő-taxi szolgáltatást. inkább küldjék gyerekeiket busszal iskolába. és tudjátok miért? mert így is kevesebb forgalmat generálunk ezáltal csökkennek a dugók és a parkolási problémák is!

olvasástanulásnál nem kell a mutatóujjal követni a sort, amit épp olvasol.

írástanulásnál nem kötik egyből össze a betűket. tehát nem úgy tanulnak szavakat leírni, hogy egyből összekötik a betűket, hanem először csak egymás mellé írják őket. majd a következő lépés lesz csak egy tollvonással leírni egy szót.

és hogy ne legyen annyira száraz, tényszerű a bejegyzés leírom pár sorban az iskolával, tanulással kapcsolatos véleményemet.

az iskola nagyon fontos. a tanulás nagyon fontos.

Michelle Obama szokta volt mondani, hogy ő és a férje is nagyon kicsiben kezdték. de sok munkával és egy jó oktatással minden lehetséges. még elnök is lehet az emberből. (mosoly)

nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeimnek egy európai, magas-szinvonalú oktatást tudjak biztosítani, ahol objektív kritériumok alapján ítélik őket meg. tehát csak a teljesítményük alapján. nem az alapján, hogy honnan jöttek, kik ők, kik a szüleik, milyen vastag a szüleik pénztárcája, stb. és az is fontos, hogy én is objektívan lássam őket. hogy ne magasztaljam őket a magasba a nélkül, hogy jól teljesítenének. ez utóbbi is fontos, valljuk be mert ezen is el lehet csúszni. azzal, hogy elköltöztünk egy esetleges irreális burkot szüntettem meg körülöttük.

én sokáig egy ilyen burokban éltem és nagy sokk volt, amikor kikerültem belőle. vagyis, amikor bekerültem a főiskolára. mert ott láttam csak igazán, hogy az én állítólagos "jó teljesítményem" semmi a többiekéhez képest. ekkor 2002-t írtunk. ez azóta még inkább felerősödött és a gyerekeknek olyan szinten kell teljesíteni egyes gimnáziumokban, egyetemeken, hogy szerintem nincs már idő a burkokra. (természetesen nem a szeretet- és törődésburokról beszélek, amit az én gyerekeim is 100%-ban élvezhetnek)

figyelem a gyerekeimet, próbálom jól megítélni a képességeiket és úgy gondolom, hogy tudatos terelgetéssel és támogatással nem fog elveszni a tehetségük. a munkát nem spórolják meg de ha jól csináljuk a dolgunkat, olyan szerencsés felnőttek lesznek belőlük, akik olyasmit tanultak, ami érdekelte őket illetve azzal foglalkozhatnak, amit szeretnek és amiben jók. és ez a végcél!

most pedig mutatok egy írtó klassz receptet. nagyon nagyon nagyon finom. csak annyit mondok előljáróban, hogy a vendégeink és a gyerekeim is egytől-egyig repetáztak belőle.

sós karamelles almás pite

hozzávalók (nagyobb kerek piteformához):20191003_124248-01.jpeg

a tészta:

290g liszt

3 evőkanál cukor

1/4 teáskanál só

226g vaj

5 evőkanál hideg víz

a tészta kenéséhez:

80g vaj

1 evőkanál őrölt fahéj

az almás töltelék:

1,3kg hámozott, darabolt alma

40g vaj

100 ml sós karamell öntet (20 dkg kristálycukor, 90 g vaj, 200 ml tejszín, nagy csipet só)

1 csapott evőkanál keményítő

1/2 teáskanál őrölt fahéj

plusz még: 1 tőjássárgája a kenéshez

1. először a tésztát készítjük el, ami pofonegyszerű. vagyis a lisztet elkeverjük a sóval és a cukorral majd hozzákockázzuk a vajat. elmorzsoljuk és ha már morzsalékos az állaga hozzáadjuk lassacskán a vizet is. nekem 4 evőkanál vízzel már összeállt a tésztám, úgyhogy ne zúdítsátok bele az összes vizet egyből. ha összeállt a tészta, folpackba csomagolva tegyük be a hűtőbe 1 órára.

2. ez idő alatt el tudjuk készíteni az almás tölteléket. tisztítsuk meg majd daraboljuk fel az almákat majd a vajjal együtt pároljuk félpuhára. vegyük le a tűzről és keverjük bele a keményítőt és a karamellt*. tegyük félre, hagyjuk kihűlni.

 *karamellizáljuk a cukrot egy lábosban majd ha már jó barna tegyük bele a vajat és keverjük el benne. a tejszínt melegítsük fel, tegyük bele a sót és mehet a karamellbe. főzzük, amíg teljesen ,folyós nem lesz.

3. a tészta megkenéséhez keverjük ki a vajat a fahéjjal. (kardamom is megy bele a recept szerint, nekem nem volt otthon)

4. a hűtőből kivett tésztát kettévágjuk és kb 40x30-as téglalapokká nyújtjuk. a vajas fahéjas keveréket eloszlatjuk a tésztákon majd a hosszabbik oldalánál fogva feltekerjük. most a 2 rudat 10 percre a fagyasztóba tesszük.

ha letelt a 10 perc, felvágjuk a rudakat kis szeletekre. (kb 0,5 cm széles)20191003_111714.jpg

egy folpackra elkezdjük lefektetni a szeleteket egymás mellé kör alakban.

20191003_111801.jpg ha az egyik rúd csigái elfogytak, ráteszünk egy másik folpackot és nyújtófával kinyújtjuk (a csigák érjenek össze). ez lesz a piténk alja. a felső folpackot lehúzzuk róla, áttesszük a piteformába és a másik folpack is jöhet le.

5. most jöhet rá az almás töltelék és a tetejére a másik tésztarúdból nyújtott "tető".

6. tojássárgájával kenjük meg a tetejét és mehet is be a sütőbe. először 10 percig 200 fokon, majd 180 fokon további 40 percig sül.

7. hagyjuk a formában kihűlni. én abban is szervíroztam. a maradék karamellöntetből lehet rá csurgatni de magában is nagyon jó szaftos.

20191003_124501-01.jpeg

jó étvágyat!

(a receptet az ízből tíz blogon találtam)

mindennapi örömök és a Lajos

hogy is kezdjem?!

a nyaram/nyarunk sajnos összességében nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

nem kell nagy tragédiára gondolni, semmi katasztrófális nem történt velünk de nem klappoltak a dolgok úgy 100%-osan.

mivel imádom a nyarat mindig azon vagyok, hogy minél jobban kiélvezzem. hogy a meleg napok energiáját magamba szívjam és folyton arra gondolok, hogy hogyan lehetne ezt az időszakot még jobban meghosszabbítani. (úgy 2-3 hónappal.) örök pesszimistaként már júniusban el-elfog a szorongás, hogy mindjárt szeptember és nemsoká' már 8-kor sötétedik és csak pár nap és újra pakolhatom el a szandálokat, stb, stb.

idén ez valahogy máshogy alakult a fejemben. mert korábban mindig nagyon vártam a nyaralást például. de idén nem akartam várni a nyaralást. mert arra gondoltam, ha mindig a nyaralást várom, akkor a nyaralásig eltelt napokkal mi van?! azok totál feleslegesek? azok csak a nyaralás előnapjai, át kell őket vészelni, hogy eljussunk a várva várt tengerpartig?! nyilván nem és kicsit sarkítva írom most ezeket, de most először úgy éreztem, hogy nem a nyaralást akarom csak élvezni a nyárban, hanem minden napot. vagy legalábbis sokat. és idén úgy alakult, hogy ez nem így történt. mert pl. sokat aggodalmaskodtam dolgokon, amik elrontották a napjaim hangulatát és így azok a napok tényleg mehettek a kukába. és az nem lehet, hogy az egész nyárból, tehát a kb 3 hónapból én tényleg csak 2 hetet élvezzek úgy igazán. meg aztán mi van, ha letelik az a 2 hét?! akkor aztán tényleg vége a világnak?

nem. persze, hogy nem. 

nyár ide, nyár oda, ráébredtem, hogy ezt úgy en bloc kellene magamban lejátszani. 

korábban is voltam hasonló helyzetben. néha olyan érzésem volt, hogy mindig csak a hétvégét várom. hogy hétközben úgy kelek fel reggelente, hogy rögtön arra gondolok, mennyi van még péntekig. ez is elkezdett zavarni. aztán jött a fenti sztori a nyári szünettel.

vagy például sok olyan emberrel találkozom, akik szintén országot váltottak és most Németországban élnek. vannak, akik ezt jobban, vannak, akik kevésbé jobban viselik. ugyan nekünk is vannak/voltak honvággyal átitatott nehéz napjaink de azt gyorsan tisztáztuk magunkban, hogy nem élhetünk úgy, mintha csak vendégek lennénk a saját kinti életünkben. magyarul nem egész évben azt számolgatjuk, hogy mennyi van még hátra a karácsonyi látogatásig, stb. 

úgyhogy lassan de biztosan eljutottam arra a pontra, hogy változtatnom kell a hozzáállásomon. meg kellene próbálnom megélni a mindennapokat. micsoda közhely, ugye?! fontos lenne, hogy ne mindig valami olyan után ácsingózzak, ami majd a későbbiek folyamán valósul meg. mert, amíg az megvalósul elvesztegetem az időmet. és hát nyugodtan kijelenthetjük, hogy az életemben nem csak a szombatok és a vasárnapok és nem csak a tengerparton eltöltött idő, ill nem csak a karácsonyi szünet jó.

na, és hát ezzel a szituációval vívódva néztem meg egy videót a youtube-on, ami pontosan ezt a gondolatot taglalja. de persze, amikor rákattintottam még nem tudtam, hogy miről lesz szó benne pontosan. de amikor végignéztem, akkor leesett a tantusz. igen. pontosan ez az, ami az én fejemben is motoszkált mostanában. szóval, hogy az ember a mindennapokban (is) próbáljon meg jól lenni.

és most ezen dolgozom legbelül. persze nem mindig lehet örülni, nem is mindig sikerül minden a tervek szerint. de ha nem is járatom miden nap csúcsra a siker-diagrammomat, lehet, hogy valaki olyannak, akit szeretek viszont nagyon jó napja volt és abból is lehet töltekezni. Férjnek volt egy sikeres telefonbeszélgetése, a nagyobbik megint a legjobb matekdogát produkálta az osztályban, a kicsi a nagyok között is megállta a helyét a baletton.

Ide beszúrom nektek a videót. Akinek van kedve, nézze meg. Szerintem érdekes ezen elgondolkozni. Én már megtettem, sőt folyamatosan ilyen és még ilyenebb témákon járatom az eszem. 

Végre eljött az idő, hogy a korábban már emlegetett Lajos szeletet megsüssem. Egy szülinapra vittük és annyira ízlett mindenkinek, hogy a következő szülinapra (ami 2 hét múlva lesz) már meg is rendelték ugyan ezt, tehát Lajost!

20190908_121015-01.jpeg

Én még sosem sütöttem ilyet és úgy látszik régen is ettem már mert egy kicsit másmilyenre emlékeztem de nagyon finom volt és nem utolsósorban egyszerű elkészíteni. Plusz nagyon egyszerű hozzávalók szükségesek hozzá.

Hozzávalók a tésztához:

2 tojás

2 evőkanál méz

2 evőkanál kakaó

5 dkg margarin

2 csapott mokkáskanál szódabikarbóna

20 dkg cukor

Ezt az egészet gőz fölött kell habosra keverni. Ha megvan, levesszük az edényt a gőzről és beleszitálunk 40 dkg lisztet. Összekeverjük és 3 részre osztjuk.

Lisztezett deszkán kinyújtjuk és a tepsi hátoldalán 175 fokon kb 10 perc alatt megsütjük a 3 lapot.

2 féle krém kell hozzá. 

Az elsőhöz 3 dl tejben 1 csomag vaníliapudingot 1 vaníliás cukorral sűrűre főzünk. (én annak ellenére, hogy a pudingos zacskón 0,5 l tej volt feltüntetve, 3 dl tejben főztem meg azt.)

A második krémhez pedig 3 dl tejben 1 csomag puncs ízű pudingot 1 evőkanál rummal sűrűre főzünk.

Ha mindkettővel megvagyunk, 20 dkg margarint 20 dkg porcukorral habosra keverünk és egyenlő arányban elosztjuk a pudingok között.

A betöltés nagyon egyszerű. A tésztarétegek közé jönnek a pudingok ill. a felső tésztarétegre még jön egy máz.

150 dkg porcukor

4 evőkanál tej

4 evőkanál kakaó

Ezeket a hozzávalókat kell sűrűre főzni és a tűzről levéve még 10 dkg margarint belekeverni.

A mázat szépen rá lehet simítani a süti tetejére és készen is vagyunk. A szeletelésnél akadtak problémáim mert a máz töredezett, ahogy vágtam, de állítólag forró vízbe mártott késsel jobban megy.

(Aki már sütött ehhez hasonló süteményt, az tudja, hogy a tésztarétegek a krémtől puhulnak meg kb másnapra. Úgyhogy ezt bele kell kalkulálni, nem lehet egyből fogyasztani.)

20190908_120925-01.jpeg

Ezt jövő héten tesztelem, a többit remélem ti is kipróbáljátok.

Jó étvágyat hozzá!

Sziasztok!

 

málnás sajttorta á la russischer Zupfkuchen és a véletlenek

Ti hisztek a véletlenekben? Vagy olyanok vagytok, akik mindig mindenre azt válaszolják, hogy véletlenek pedig nincsenek?

Én néha az egyik, néha a másik csoportba tartozom. Mikor hogy. 

A véletlenek márpedig nincsenek csoporttal nem mindig tudok azonosulni. Úgy hiszem, hogy a "minden okkal történik" kiszólás néha nagyon kényelmes menekülés egy esetleges kudarc beismerése elől ill. azt az érzetet kelti bennem, hogy a lustaság mondatja ezt az illetővel. (inkább ezzel nyugtatja magát, minthogy tegyen az esetleges rossz helyzete ellen, amibe belekerült) Mert ha valamiben kudarcot vallottunk nem szívesen mondjuk azt, hogy "a fenébe, ez nem sikerült". Mert sokkal de sokkal jobban hangzik az, hogy "ennek valamiért így kellett lennie"... stb. És nem mondom, hogy bizos butaság a fenti kiszólás de szkeptikus vagyok azokkal kapcsolatban, akik ezt mindenre ráhúzzák. 

Na mindegy is. Azért jutott most ez eszembe mert mostanában történt velem pár olyan dolog, amire rá lehetne húzni, hogy véletlen. De aztán azt is, hogy nem. Hogy okkal történt úgy, ahogy. És nem véletlenül.

1. Tamarám elkezdte az iskolát. Ez a történet most az ő életét nagyban meghatározza, mindenhol erről kérdezgetik. Egy óriási mérföldkő ez mindannyiunk életében. Lina, a legjobb barátnője az oviból ugyan abba az iskolába jár mint ő. Ezt már korábban tudtuk, hogy így lesz. De a nagy kérdés, mi szerint egy osztályba is fognak-e kerülni nem volt biztos. És akkor most figyeljetek, mert most jön a csavar.

Itt első körben kap a gyerek egy meghívó levelet az igazgatótól egy kötetlen beszélgetésre. Erre kb áprilisban sor is került. Az igazgató bácsi egyesével elbeszélget a gyerekekkel (a szülők jelenlétében), könnyű feladatokon keresztül feltérképezi a gyerek körülbelüli affinitását, hozzáállását, stb. (nem vagyok pedagógus de valami ilyesmi történhet)

Majd ezek után a szülővel is elbeszélget röviden, a még tisztázandó dolgokat illetően. Amikor mindennel végeztünk, a 'van-e még valami' kérdésre megkérdeztem, hogy lehetséges lenne-e, hogy Tamara és a Lina nevű barátnője egy osztályba kerüljenek. Az igazgató nem tiltakozott, felírta Lina nevét Tamara adatlapjára és ugyan biztosat ígérni nem tudott de azért bíztatott, hogy valószínűleg menni fog a dolog.

Majd június közepén megtartották az első szülői értekezletet, ahol minden leendő elsős anyukája vagy apukája (vagy mindkettő) összegyűlt az aulában és elsőként meghallgatta az általános információkat a következő tanévet illetően. Ezek után a 3 tanítónéni, akik majd elsős osztályt kapnak, bemutatkozott és egymás után felolvasták azoknak a gyerekeknek a nevét, akik az ő osztályukba kerülnek. Lina anyukája mellettem ült és lélegzetvisszafolytva vártuk a névsort. Azt már korábban tudtam, hogy Frau K. lesz a mi emberünk (asszonyunk) és nála meg is hallottam Tamarám nevét. Viszont sokkolt a felismerés, hogy Lina nevét viszont nem hallottam. Linát egy másik osztályba osztották be. Ott és akkor kicsit átkerültem egy másik dimenzióba és bevallom az osztályteremben (ahova később átmentünk), ahol a tanítónéni még sok mindent elmesélt nekünk, nem nagyon tudtam figyelni. Végig azon járt az eszem, hogy az én szuper szuper érzékeny kislányom mit fog szólni ehhez.

Az udvaron újra összefutottunk Lina anyukájával, aki már meg is kérdezte az ő tanítónénijüket, hogy lehetne-e ezzel a helyzettel még valamit kezdeni. Akkor ott, helyben nem lehetett. Nem az ő hatásköre volt. (és ide még be kell szúrnom egy plusz információt, miszerint Lina tanítónénije (Frau H.) az én legkedvencebb tanítónénim az egész iskolában. Damjant is tanítja és nagyon nagyon szimpatikus nekem)

Térültem fordultam majd megszólított egy anyuka, aki ugyan ezzel a problémával szembesült, mint mi. Az ő kislánya a Lina osztályába lett beosztva de az összes ovis barátja Tamara osztályában volt. Megbeszéltük, kicseréljük a két gyereket. Mi megyünk oda, ő jön ide. Felírtuk egymás gyerekeinek a nevét és megbeszéltük, hogy másnap bemegyünk az igazgatóhoz és... reméljük a legjobbakat. (Ez itt ugye a szerencse a szerencsétlenségben. Hogy az anyuka honnan tudta, hogy hozzám kell forduljon, nem tudom. Meg egyáltalán, hogy volt még egy ember ott és akkor, aki épp a fordítottját akarta annak, amit én.)

Na, nem húzom tovább a dolgot. Másnap reggel nyolckor az igazgatói irodában ültem és 2, azaz kettő perc alatt sikerült a dolgot megoldani. Egyik gyerek ide, a másik oda. Kész volt a csere. Az igazgató nem tudott nekünk nemet mondani mert már tálcán hoztuk neki a megoldást. Minden anyuka boldogan ment haza.

Így tehát véletlen vagy nem, a végén Frau H. lett a lányom osztályfőnöke, amit álmomban sem mertem remélni. De ehhez kellett egy kis csavar, vagy véletlen vagy szerencse vagy akárminek is hívjuk. 

2. A másik eset egy jeles eseménnyel kapcsolatos, amit nemrégiben rendeztek meg Pesten. Hogy ne nevezzem nevén a dolgot csak annyit mondok, ez egy olyan előadás volt, amiben, ha nem költözünk Németországba biztosan részt veszünk. Már korábban eldöntöttük férjjel, hogy mindenképp elmegyünk megnézni. Ugye nálunk ez egy csomó járulékos költséggel és extra szervezéssel jár. (nem mártírkodás de így van) Nem esett volna nehezünkre.

Aztán mit ad isten, Damjan 3 napos osztálykirándulását pont másnapra időzítették. Így, lévén a gyereket nem tudtam/akartam másra hagyni, én nem utaztam Pestre. És sokáig nagyon szomorú voltam e miatt. "hogy lehetünk ilyen pechesek?!" "nem hiszem el..." és hasonló mondatok kavarogtak bennem sokáig. Aztán ahogy közeledett a dátum egyre másra éreztem, hogy más is van bennem. Éreztem, hogy ez nem egy egyszerű szituáció. Így sem volt az, de korántsem lett volna könnyebb, ha el tudok menni. Nehéz lett volna kívülről nézni, nehéz lett volna a korábbi helyemet felismerni, nehéz lett volna újra és újra választ találni a "mi lett volna, ha" kérdésre.

Aztán beszéltem valakivel. Aki felrázott. Nem fizikailag, hanem szavakkal. Valaki, aki hasonló cipőben járt. Felrázott és tálalta nekem a valóságot. De ezt igazából már tudtam, csak nem akartam bevallani. Mert nem jó érzés. De ez a valaki azt is mondta, hogy túl sokat foglalkozom ezzel a rossz érzéssel. És szerinte, mivel az érzés rossz, nem kellene. Görcsöltem olyanon, amin egyrészt nem tudok változtatni, lefutott menetről van szó, másrészt mert többszereplős a történet és mások tetteit/gondolatait nem tudom befolyásolni. Én viszont, önmarcangoló típus lévén, szeretem jól megtépázni a lelkemet mielőtt elengedek egy-egy témát.

Így hát férj egyedül utazott és az eseményen történtek fényében, ennél a pontnál tudom a választ arra a kérdésre, hogy sajnos alakult vajon így vagy szerencsére...

Nos, sajnos nem sok alkalmam volt az utóbbi időben sütni de szerencsére a sütési kedvem a régi.

Van itt Németországban egy russischer zupfkuchen elnevezésű süti, ami egy világos és egy kakaós masszából áll. Az egyiket kell a másikba kanalazni, hogy a tésztában váltakozzanak a színek. Ezt a receptet ötvözte egy blogger a gyümölcsös sajttortával én meg jól utánacsináltam. Íme:

Hozzávalók:

A csokis réteghez:20190824_160200-01_1.jpeg

150 g liszt

30 g kakaó

100 g puha vaj

50 g cukor

1 teáskanál sütőpor

csipet só

A világos réteghez:

300 g gyümölcs 

3 tojás

150 g cukor

400 g túró

100 g mascarpone

150 g vajkrém

30 g keményítő

1 teáskanál vaníliapszta

100 g habtejszín

Az elkészítés roppant egyszerű, igazából csak össze kell keverni a hozzávalókat, beleönteni egy sütőformába és megsütni. Nézzétek:

1. Kapcsoljuk be a sütőt 180 fokra. Egy kisebb sütőformát béleljünk ki sütőpapírral.

2. A kakaós réteghez keverjük össze az összes fent leírt hozzávalót majd béleljük ki vele a formánk alját. Egyenletesen oszlassuk el benne és ha kész további felhasználásig tegyük  a hűtőbe.

3. A gyümölcsöt mossuk meg és tegyük félre. (hadd csöpögjön le)

4. A világos réteget szintén nem kell túlcifrázni. A tojást  a cukorral verjük habosra.

5. Adjuk hozzá a túrót, a mascarponét, a vajkrémet, a keményítőt, a vaníliapasztát és a tejszínt. Jól keverjük el.

6. A gyümölcs fele jön most bele a világos masszába majd az egészet borítsuk rá a kakaós rétegre. A maradék gyümölcs mehet a süti tetejére.

7. kb 55 percig süssük. És tudjátok, ahogy a sajttortánál ez már lenni szokott. Nem baj ha az idő leteltével még kicsit rezeg a közepe. Ha kihűlt, szépen összeáll. Egy rácson érdemes hűlni hagyni és csak kicsivel később szeletelni.

Jó étvágyat!

Ne bízzátok a véletlenre! Süssétek meg!

 

 

 

szám-torta, szülinap és még annál is több

A május az elég mozgalmas nálunk.

Férj szülinapjáról már írtam de vétek lenne a gyerek szülinapját kihagyni. Mármint nem írni róla. Ezt a hibát idén sem követem el, úgyhogy megpróbálok egy jó kis posztot összehozni.

A nagyobbik ugyanis május 19-én volt 9 éves. És igen, hú meg ha, és hihetetlen, (de tényleg az), hogy már 9 éves. k-i-l-e-n-c. az már majdnem tíz. az már majdnem kétjegyű.

Emlékszem akkoriban, május közepén meglehetősen hűvös volt Pesten. Esős is. Már 1 héttel túlhordtam a picikét, de valamiért csak nem akart megszületni. Ideges voltam már ettől. Minden nap kellett a kórházba menni, szívhangot hallgatni. Minden nap reménykedtem, hogy igen, ez lesz az a nap. (Mármint az utolsó 1 hétben.) De valahogy csak nem jött el a pillanat. Aztán kedden (május 18) este tévénézés közben sehogyan sem tudtam már elhelyezkedni a kanapén, kényelmetlen volt és csak panaszkodtam. Ezért inkább lefeküdtem aludni, hátha tudok egy kicsit pihenni. Nem tudtam, és pár óra forgolódás után arra tippeltem, hogy lehet, hogy ez már az. Ez a fájásnak még nem mondható de kellemetlen érzés. Éjfél körül úgy döntöttünk bemegyünk a kórházba. Mikor a szülészeten megláttak, mindjárt mondták, hogy még nagyon messze lehetünk a végétől, mert túl vidám vagyok. És igazuk volt. Még nagyon messze voltunk és ott, abban a pillanatban még azt se tudtuk, hogy akad majd egy két olyan körülmény, ami nem  a mi malmunkra hajtja a vizet.

Én, ahogy gondolom mindenki más is, a terhessége alatt minden létező szakirodalmat elolvas a témában, hogy felkészültség terén a top-on legyen. Én valamiért teljesen biztosra vettem, hogy a gyermek természetes úton fog megszületni ezért az összes olyan fejezetet és cikket és minden egyebet, ami a császármetszésről szólt, egy laza mozdulattal átlapoztam ill. átugrottam. Mint utóbb kiderült, hiba volt. Ugyanis reggelre oda jutottunk, hogy Damjan császármetszéssel jött a világra. Egy csöppet ez a körülmény megviselt de fiatal és virgonc lévén gyorsan átlendültem.

Visszagondolva az első napon szerintem még nem fogtam fel. 9 hónap ide vagy oda, nem fogtam fel. Ha egy kicsit vissza lehetne menni az időben, lelassítanám magam. De akkor úgy éreztem olyan sok mindenre kell figyelnem. Hogy minden apróságot beszippantson az agyam. Olyat is, amiről még nem tudtam használni fogom-e. De figyeltem. Emlékszem a második éjszakára odabent, amikor már velem éjszakázott a szobában. Elaludt. És én is. Pár óra múlva arra ébredtem, hogy nyöszörög mellettem. És ott éjjel megállapítottam magamban, hogy innentől már soha nem lesz olyan, mint régen. Hogy álmomban is figyelni fogok... és hát igen... soha nem lesz már úgy, mint azelőtt. Azt hiszem ettől jobban nem tudom összefoglalni.

5 nap után kiengedtek a kórházból. Hazafelé, a Petőfi hídon mentünk át épp a kocsival, amikor a hátsó ülésen azon morfondíroztam, hogy most mégis mi lesz?! Mi lesz ezzel a gyerekkel?! Hisz ránk van utalva. Nekünk kell tudni, hogy mit csinálunk vele. Nekünk kell tudni róla mindent mert ő még nem tud rólunk semmit.

Szép volt. Egészséges. Persze, amint erről lehetett nyilatkozni, már azt is tudtuk, hogy okos. :)

Ezt persze nap mint nap gondolják a szülők a saját csemetéjükről.

Azzal, hogy én is anya lettem bekerültem egy olyan társaságba, ahol az élet furcsa dolgokat produkál. A szülők csoportjába. Mint, ahogyan minden egyéb témában, ebben is szeretjük osztani az észt, szeretünk mindent jobban tudni. És igen, én is gondoltam úgy, hogy XY gyerekét tudnám jobban nevelni, fegyelmezni, akármit csinálni. Mindaddig ebben a hitben éltem, amíg nem találkoztam pár nap/hét/hónap/év után ugyanazzal a problémával, mint korábban XY. És bevallom akadtak nehézségeim a saját gyerekemmel. Épp úgy, mint anno XY-nak az övével. És akkor rájöttem egy dologra. Hogy kár összehasonlítani. Kár jobban tudni. Kár otthon okosabbnak lenni. Sőt, továbbmegyek. Ezt a megállapítást nem csak a gyerekekkel kapcsolatban lehet használni. Hanem, bármivel. Én azt vallom, hogy mindenki csinálja úgy, ahogy neki tetszik, ahogy szerinte a legjobb. 

Ez az egyik, amit 9 évvel ezelőtt elkezdtem megérteni. 

A másik dolog, amivel kapcsolatban megvilágosodtam a szülőség és emberség viszonya.

Erről sokat beszélünk otthon. Arról, hogy nekünk viszonylag könnyű dolgunk van. Egyelőre. A gyerekünk olyan, amilyennek mi mindig is elképzeltük. Arra gondolok pl., hogy egészséges, jól teljesít a suliban, sportol, stb. Ahogyan a nagy könyvben meg van írva. De mi van akkor, ha olyan a gyerekem, amire nem számítottam? Amit nem tudok befolyásolni? Ami első hallásra netán nem is tetszik? Hogyha másról hallanám ugyanezt, sajnálkoznék is tán. Akkor hogyan reagálok szülőként?!

- nagyon nehéz megírni, hogy mire gondolok ezzel kapcsolatban mert nem akarom, hogy félreértsétek. itt, ezen a ponton megakadt a poszt jó pár napig. mert nem tudtam, hogy folytassam. -

Szóval én most azt szeretném kifejteni, hogy rengeteg nem szokványos szülő-történet van körülöttünk, ami engem személy szerint mindig elgondolkoztat, megérint és motivál.

Meghatódva nézem az olyan kisfilmeket a neten (és van belőlük sok), ami olyan szülőkről szól, akiknek nehezebb dolguk van, mint nekem. Ahol pl. autista fiú kápráztatja el ének és zongoratudásával a közönséget egy tehetségkutató showban. Az anyukája ott áll mellette és az örömkönnyeiben benne van minden bánata, nehézsége is, amellett, hogy szétrobban a boldogságtól, hogy a fiát, megtapsolják. A fiút, aki beszélni is alig tud.

Vagy egy olyan felvételt, ahol egy fiú percekig tétovázik mielőtt bevallja az anyjának, hogy homoszexuális. És az anyja (aki ezt már rég tudja) csak megöleli és megköszöni neki, hogy megbízott benne annyira, hogy elmondja neki. És biztosítja arról, hogy ettől a ténytől az ő viszonyuk semmiben sem fog változni.

Nem lehet az ilyen történetek mellett csak úgy szó nélkül elmenni.

(Kicsit lehet, hogy elkanyarodtam a gyerek szülinapjától. De olyan klasszik szülinapos posztokat írtam már eleget. Jókat is, kevésbé jókat is. Emlékszem Tamara 2 éves szülinapján éreztem először, hogy valamit meg kell osztanom róla a nagyközönséggel. Pár sor volt csupán. Úgy kezdődött, hogy: "imádom, ahogy nevet..." Bizonyára jól sikerült mert többször viszontláttam a poszt "hasonmását" mások idővonalán a fb-on.)

Ha olyan gyereket látok aki kicsit eltér a "prototípustól", elgondolkozom. Mert ehhez nem feltétlenül kell diszlexiásnak, fogyatékkal élőnek, down-szindrómásnak vagy éppen autistának lenni. Bármelyik tulajdonságunk okozhatja azt, hogy kilógunk a sorból. Én világ életemben kilógtam. Szerb voltam egy magyar közegben. Szerb nevem volt ott, ahol mindenkinek magyar. Január 6.-án ünnepeltem a karácsonyt, ott, ahol mindenki december 24-én. Cirill betűkkel írtam először, ott ahol mindenki latinnal. Ezért meglehetősen érzékeny lettem az úgynevezett speciális esetekre. És mit ad Isten, a történelem ismétli önmagát mert az én gyerekem is egy hasonló helyzetbe került. Ez viszont egy jó táptalaj arra, hogy megtanítsam, mind egy kicsit mások vagyunk. Ki ebben, ki abban különbözik a többiektől. Te -mondom neki sokszor- pl. abban, hogy nem vagy német de egy másik fiú meg lehet, hogy abban, hogy az egyik lába kicsit rövidebb és sántít, egy kislány meg nem mindig tudja a betűket jól egymás mellé írni, ahogyan azok igazából következnének. sorolhatnám.

Szerencsére nem került olyan helyzetbe, hogy alapból lemigránsozták és beskatulyázták volna 4 évvel ezelőtt, amikor is megérkeztünk Németországba. Kár is lett volna, mert akkor talán sosem írta volna meg pont egyedül ő hibátlanra a német témazárót. Vagy nem lett volna második a 3. évfolyamosok matekversenyén.

Sokan, sokféleképpen sokféle gyereket nevelünk. De mind szülők vagyunk.

Legyen ez a poszt most az összes szülőé, akik ugyan olyan büszkén ünneplik a gyermekük szülinapját, mint én. Akármilyen is legyen az a gyermek. Szeretjük őket.

Én is az enyémet! De nagyon!♥

Itt a szülinapi tortája, remélem megsütitek ti is egyszer:

12 tojásos piskótát sütöttem hozzá. (Ha kisebb piskóta is elég, akkor felezd meg a mennyiségeket.)

Ennek a hozzávalói:

12 tojás

400 g cukor

100 g keményítő

100 g kakaó

2 csomag sütőpor

2 csomag vaníliapuding

Elkészítés:

A tojásokat szétválasztjuk. A fehérjét a cukorral habbá verjük. Ha kész, óvatosan keverjük bele a sárgáját.

Az összes száraz hozzávalót egy tálban keverjük össze és szitáljuk bele a tojásos masszába. Az egészet, óvatosan, kör-körös mozdulatokkal keverjük össze. És tepsiben sütöttem de ha kisebb mennyiséget sütsz akár kerek tortaformában is sütheted vagy bármilyen tetszőleges formában.

180 fokon sül kb 25 percig, de persze mennyiség függő.

20190519_082847-01_2.jpeg

 

 

Ha már kihűlt vágjuk fel 3 nagyjából egyenlő piskótalapra. Papírból vágjuk ki a kívánt számot, betűt, akármit és ennek segítségével vágjuk ki a piskótából is a tortaformát. (Ez persze nem kötelező, ha csak simán egy kerek tortát csinálsz, akkor ezzel nincs több feladatod.)

Nagyon finom, szaftos piskóta. Bármilyen torta alapjául megteszi. Ha nincs kedved legközelebb piskóta receptet keresgélni, mentsd el ezt. (van egy világos verziója is, ha érdekel, kopogtass be hozzám annak a receptjéért!)

 

 A krém is nagyon egyszerű:

400 g tejszín
600 g krémsajt
1 csomag habfixáló
200 g porcukor
vanília aroma ízlés szerint

Először a habtejszínt kell felverni. Hozzáadjuk a habfixálót. Ha a felveréssel megvagyunk, hozzákeverjük a krémsajtot. Ha ez is elkeveredett a masszában, jöhet bele a cukor és a végén még a vanília aroma. Kész is van a krém. Én felhasználás előtt még egy kicsit beraktam  a hűtőbe.

Habzsákból szépen be lehet tölteni az egyes emeleteket.

20190529_224739.jpg20190529_224802.jpg

Tetszés szerint lehet a piskótalapok közé is tenni a gyümölcsből és a csokidarabokból, nem csak a torta tetejére.

VOILA!

20190529_224837.jpg

 

szülinapi meglepetés

Sziasztok!

Arra jutottam az utóbbi pár napban, hogy lehet, hogy rossz taktikát alkalmazok a posztok írásában. Mert mostanában úgy csináltam a dolgot, hogy ha megvolt a süti, csak akkor álltam neki leírni a történetet, ami a fejemben motoszkált. És ezzel nagyon elhúzódott a folyamat. Mert mire rászántam magam az írásra, addigra lehet, hogy a süti "elévült". Mert kit érdekel egy húsvéti kalács húsvét után 3 héttel. Ugye. Senkit. De őszintén bevallom, hogy az írás mostanában nem esik olyan jól, mint régen. Nem tudom, hogy miért. A követőszám növekedésével párhuzamosan a stressz is megnőtt bennem. Hogy valami okosat, érdekeset kell írnom.

Az egész folyamat ugye nagy vonalakban 3 részből áll. A történetből, a receptből és a fotókból. Ebből a háromból azt kell mondjam, hogy csak a sütés az, ami könnyen megy. A történet levezetése egyre nehezebb, a fent részletezett okokból. A fotózást pedig amennyire imádtam, annyira nagy fejtörést okoz manapság. Mert az insta-világ gasztroblogger képeit egyszerűen nem tudom utolérni. Nem tudok olyan menő kiegészítőket felvonultatni, nem tudok olyan harsány környezetben fotózni. És ha snassz képek sikerülnek, megölik a posztot. Azaz nem kerül ki a blogra. Úgyhogy kemény meló ez, akkor is ha nem látszik annak.

No, nem is ez a lényeg. Hanem a mai történet, ami az utóbbi évek legnagyobb meséje nálunk.

Szerveztem ugyanis egy meglepetés bulit a férjem negyvenedik szülinapjára. Ő engem mindig meglep mindenféle dolgokkal és úgy éreztem most itt az idő, rajtam a sor.

Alapból szeretett volna szervezni magának egy szülinapi bulit, mert mégis 40 éves. Meg akarta ünnepelni. Úgy igazán. Úgyhogy azt kellett kiokoskodni, hogy mi legyen ebben a meglepetés. Nagy csattanót szerettem volna, ezért azt találtam ki, hogy az ő általa szervezett szülinapi buli előtt 1 héttel megszervezzük ugyanazt. (Így az ő általa szervezett elmaradt, nyugi)

Szóval szóltam mindenkinek előre, hogy ez a terv. Megbeszéltük, hogy ha férj körbekérdez, páran mondják azt, hogy a május 12. nem jó nekik. Ez így is történt, ezért átkerült a hivatalos időpont május 18-ra. Ő tehát azt gondolta, hogy május 18-án lesz a szülinap, mi meg tudtuk, hogy május 12-én. Figyelnem kellett, hogy még kiket hív meg, nehogy valaki lemaradjon az infóról. Próbáltam követni az eseményeket, de bevallom néha nehéz volt és idegörlő, mert nem tudtam mindig pontosan, hogy ki az, akit még esetleg felírt a listára.

Kerti partira készültünk ezért volt a sztorinak egy prózai oldala is. Azaz be kellett szerezni az enni- és innivalókat. Az italokat megvettük és valakik elvitték magukhoz, hogy ott tárolják, amíg kellenek majd. A húst másvalaki vette meg helyettem és készítette elő. (óriási segítség volt) A dekorációt egy harmadik személy szerezte be. A tortát egy negyedik barát sütötte. Mindenki hozott egy-egy salátát, süteményt, pogácsát, faszenet a grillhez, grillsütőt, köretet, stb. Lázban égett az egész társaság, hogy minden apró részlet klappoljon.

Nagyon nagyon izgalmas időszak volt. Most, pár nap elteltével örömmel gondolok vissza rá.

Komoly forgatókönyv volt, amit most megpróbálok követhetően leírni.

-1 nap, szombat, május 11.: Én, mondván másnap tartunk egy családi szülinapot, sütöttem egy epres tortát. Piskóta, eperdarabok, krém. Pár epret félreraktam a díszítéshez. (ennek a werk fotóját láthattátok az instagram-on, ha követtek)

Este egy másik szülinapi bulira voltunk hivatalosak pár lánnyal a baráti körből. (csak csajok)

M, aki férj tortáját készítette kicsit messzebb lakink tőlünk, így a lányos buli után nálunk aludt. Férj tortáját már ezen a napon el akarta hozni, de hozzánk ugye még nem lehetett. Így előbb elvitte a tortát valakikhez és utána mentünk együtt a lányos party-ra. 

Amíg mi a lányos party-n voltunk, férj megette az összes epret, amit a tortája tetejére szántam díszítés gyanánt. Mikor éjjel hazaérkeztünk, azt hittem nem jól látok. (másnap csupasz maradt az epres torta)

aznap, vasárnap, május 12.: reggel 9-10 körül felébredtünk, reggeliztünk majd M (aki a tortát csinálta) elköszönt és mintha haza indulna, elment tőlünk. Igazából nem haza ment, hanem azokhoz a barátokhoz, akiknél előző nap a tortát lerakta. Én férjnek azt harangoztam be, hogy a gyerekekkel készülünk neki valami meglepetéssel és ehhez déltől 2-ig el kellene hagynia a házat. Kapóra jött, hogy egy szomszád településen épp amolyan búcsút tartottak. Ígyhát elvittem őt oda kocsival, úgyis ott volt pár ismerőse. Iszogattak addig, a szülinapjára való tekintettel. Mikor a búcsúban kiszállt a kocsiból, beírtam a csoportba, hogy szabad a pálya. Mindenki elindult hozzánk. Hozták a salátákat, a sütiket, a tortát. A férfiak feléállítottak egy pavilont a kertben, kivitték a sörpadokat, asztalokat. A lányok kidekorálták a lakást. Előkészítettük a grillt, megterítettünk, stb. Az összes autóval átálltak a szomszédos utcákba.

2 óra körül elindultam férjért, hogy visszahozzam. Mielőtt felvettem volna, visszaszóltam telefonon a házba, hogy készüljenek, 5 perc és jövünk. Felvettem őt, elindultunk hazafelé. Befordultam az autóval az utcánkba. Kalapált a szívem. Csend volt, egy lélek sem volt az utcán. Leparkoltam a ház előtt. Kiszálltunk, bekötöttem a szemét egy sállal.

Bementünk a házba, vezettem őt, semmit nem látott. A nappali ajtaja csukva volt. Mindenki a nappaliban várt. Csend volt. A többiek elmondása szerint a gyerekek is olyan fegyelmezetten üldögéltek (még egy 8 hónapos baba is), mint egyébként soha. Benyitottam a nappaliba, levettem a sálat a szeméről és hirtelen mindenki megszólalt: Überraschung! Meglepetés! 

Csodálatos volt látni, hogy nem hisz a szemének. Hogy mennyire örült. Hogy meghatódott a látványtól. Tapintani lehetett az érzelmeket a szobában, nagyon emelkedett pillanat volt. 

Aztán elkezdődött egy szuper délután zenével, tánccal, finom ételekkel, italokkal, csodálatos idővel. Pont, ahogyan azt ő mindig is szerette volna. Így szerette volna. Hogy így legyen, ha ő 40 lesz majd. Róla szólt az egész nap de ő sosem rest ebből a figyelemből másoknak is adni. Mások nótáját elénekelni, mások történetét meghallgatni. 

A német szomszédaink, akiket még nem ismerünk régóta, nagyon jól érezték magukat. Nem csak egy kötelező 1 órára jöttek át aztán evés után hazamenekültek. Ott voltak egész a végéig, beszélgettek, ettek, tágra nyílt szemmel nézték ahogy mulatunk. Mosolyogtak. Mi meg visszamosolyogtunk rájuk.

Azt hiszem nem fogja egyhamar elfelejteni ezt az élményt de szerintem én sem. És a többiek sem, akik ebben így vagy úgy részt vettek.

Nos, az epres torta a fenti malőr miatt nem került posztolható állapotba. (nagyon finom volt, úgyhogy mindenképpen lesz újrasütés és ki fogom tenni)

Helyette egy nagyon könnyen elkészíthető répatortát hoztam. Ugyan volt már répatorta, de ez most egy új és bocsássátok meg, de hogy ne húzódjun el a posztolás ezt használom most fel.

Narancsos répatorta fahéjas krémmel

Hozzávalók a tortához (kis kerek tortaformához):

20190518_134835-02.jpeg

- 120 g reszelt sárgarépa
- 50 g darált dió
- 2 tojás
- 1 teáskanál fahéj
- 90 g narancslé
- 45 g cukor
- 45 g barnacukor
- 1 csomag vaníliás cukor
- 100 g olaj
- 1/2 csomag sütőpor
- 200 g liszt
Hozzávalók a fahéjas krémhez:
- 150 g krémsajt
- 50 g porcukor
- 1/2 teáskanál fahéj
- 100 g tejszín
- 60 g mascarpone
Elkészítés:
1. Kapcsold be a sütőt 190 fokra.
2. Nagyon nagyon egyszerű a történet! A torta összes hozzávalóját keverd össze. Öntsd bele egy kivajazott és kilisztezett kerek tortaformába és süsd kb 40-45 percig. Ha kész, hagyd teljesen kihűlni.
3. A fajájas krémhez keverd simára a krémsajtot a porcukorral és a fahéjjal. A tejszínt verd fel és keverd bele a fahéjas masszába. A végén még jöhet bele a mascarpone. Én itt egy kis időre még betettem a krémet a hűtőbe és tányleg csak tálalás előtt kentem rá a torta tetejére.
4. Ha rékerült a krém a tortára meg lehet még szórni egy kis fahéjjal.
slusszpoén vagy egy kis plusz tipp:
lehet hozzá készíteni egy narancsos karamell öntetet. Én ezt most kihagytam mert elég időigényes de egyszer már csináltam és nagyon finom.
Az öntet hozzávalói:
- 350 ml narancslé
- 150 g barnacukor
- 1 csomag vaníliás cukor
- 1/4 teáskanál fahéj
- 100 g vaj
- 100 ml tejszín
Na ez már egy kicsivel bonyolultabb...
Először is a narancslét a cukorral, a vaníliás cukorral és a fahéjjal fel kell főzni. Kb 30 percig kis lángon, néha megkeverve, főzögetni. (nem lehet megúszni a fél órát mert különben nem karamellizálódik eléggé a cukor és túl híg marad az öntet. asszem ez a logika. :) ) Fél óra eltelte után keverd bele a vajat, és kevergesd, hogy elolvadjon benne. A végére még add hozzá a tejszínt és mindaddig kevergesd, amíg minden összetevő jól el nem keveredett a masszában. Még melegen töltsd át a masszát egy üvegbe és hagyd kihűlni. Amikor már kihűlt lehet, hogy egy kicsit megszilárdul. Felhasználás előtt jól át kell keverni a szobahőmérsékletű szószt. A tortát meg lehet vele locsolni vagy mellé szervírozni.
Hamarosan egy új torta-recepttel jövök, mert a május nálunk a szülinapok tobzódásáról szól. A következő a kicsi fiunké, aki már nem is olyan kicsi. De erről majd legközelebb. Addig is ki kell találnom egy megható és egyben érdekfeszítő posztot róla. Megyek is, ráfekszem a témára. Aztán talán sikerül.
Jó sütögetést és kellemes hetet mindenkinek!

A sütés maga a kreativitás...

Deszi három évvel ezelőtt egy olyan dolgot hozott létre, amibe a legtöbb ember bele se kezdett volna – pláne kétgyerekes családanyaként és külföldre költözés mellett. A saját komfortzónáján átlépve hívta életre Kisült a kalácsom című blogját, amin a könnyen elkészíthető és ínycsiklandozó süteményreceptek mellett szerethető és őszinte történeteket oszt meg mindennapjaikról. Deszi most nem receptekről, hanem a mögötte álló útról, magáról a blogról és a jövőbeli terveiről mesélt.

interju_kep.jpg

Honnan ered nálad a sütés szeretete? Már gyerekkorodban is ott sündörögtél a konyhában vagy akkor kezdtél el érdeklődni iránta, amikor saját családod lett?

Gyerekkoromban egyáltalán nem foglalkoztam vele (nevet). Miután viszont saját gyerekeim születtek, teljesen megváltozott a helyzet. Ahogy a kisfiam, Damjan növekedett, egyre többször szerettem volna olyan finomságokat elé tenni, amiket én készítettem házilag. Ezzel szinte egy időben Magyarországon egy erős gasztro forradalom indult útjára, ami teljesen magával ragadott, és nagyon inspirált is, így elkezdtem egyre többet próbálkozni a sütéssel. Kezdetben még szinte eszközeim sem voltak. Emlékszem a béna kis muffinokra, amiket az elején készítettem, meg arra is, milyen szabadon értelmeztem a receptekben leírtakat: a liszt leszitálását például teljesen elhanyagolható dolognak tartottam (nevet).

Kezdőként fontos, hogy az ember olyan szakácskönyvet válasszon, amiből egyszerűen tud dolgozni és könnyen érhet el sikerélményeket. Te kinek köszönheted az első sikereidet?

Stahl Judit receptkönyveiből kezdtem el rendszeresen sütni, nála tapasztaltam ugyanis először azt, hogy minden instrukció pontosan meg van adva, nem voltak benne olyan részek, hogy valamit „érzésre” kell csinálni. Az elején ugyanis akárhogy próbálkozik az ember, „érzésre” nem mindig sikerül úgy, ahogy kellene. Aztán ahogy egyre jobban belejöttem, és egyre több mindent sütöttem, már arra is késztetést éreztem, hogy a szépen sikerült sütiket lefotózzam és megosszam az ismerőseimmel. Egy idő után pedig felmerült bennem az is, hogy csinálok egy külön Facebook-oldalt ezeknek a fotóknak, hogy ne a sajátomat „szennyezzem” velük. Úgy gondoltam, aki beköveti majd, az tényleg azért teszi, mert érdekli a gasztronómia.

Így született meg a blog ötlete is?

Elég erős közlésvágy él bennem és már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy létrehoznék egy olyan oldalt, amin ennek teret adhatok. A formát és a témát azonban időbe telt megtalálni. Amikor kiderült, hogy Németországba költözünk, jó ötletnek éreztem, hogy arról blogoljak, hogyan alakul kint az életünk.  De egy költözés, pláne külföldre, nem fenékig tejfel. Hiába áll hozzá bizakodóan az ember, nagyon nehéz dolog. Így végül átgondoltam, és úgy döntöttem, nem szeretném ezeket a nehézségeinket megosztani mindenkivel, és ez által célponttá válni, táptalajt adni a negatív kommenteknek, így végül letettem róla.

Igazából a gasztrobloggerkedés mindig is érdekelt, de visszatartott, hogy nincsenek saját receptjeim, amiket elkészíthetnék, hiszen nem vagyok cukrász. Aztán megnéztem a Julie&Julia – Két nő, egy recept című filmet, amiben a főszereplő egy ismert szakácskönyv receptjeit készíti el, és ezekről a tapasztalatairól ír blogot. Beugrott, hogy én is csinálhatnám ezt: más receptjeit sütöm le, de mégis úgy adom át a tapasztalataimmal együtt, hogy egy teljesen amatőr is meg tudja csinálni őket. Olyan blogot szerettem volna, amin olyan jó, kipróbált recepteket találhatnak az olvasók egy helyen, amiket könnyen el tudnak majd ők is készíteni.

Hogyan tetted személyessé az egészet?

Először csak szimplán azt írtam le, én hogy sütöttem le az adott receptet, maximum egy-két személyes sort írtam hozzá. Aztán két éve, Tamara születésnapja alkalmából készítettem egy szösszenetet róla a Facebookra, amit nagyon sokan like-oltak és kommenteltek. Ekkor jutott eszembe, hogy minden recepthez valamilyen személyes történetet kellene írnom. Így jutottam el a mostani formához, vagyis a receptekhez egy hosszabb történet párosítok.

A témákat mi alapján választod? Abból lesz bejegyzés, ami éppen foglalkoztat?

Általában igen. Ha például történik egy nagyobb esemény az életünkben, arról biztosan írok. De igazából már annyira rá van állva a témakeresésre az agyam, hogy szinte állandóan azt figyelem, mit lehetne beleszőni a bejegyzésekbe. Ami pedig a recepteket illeti, rengeteget kutatok, több száz elmentett receptem van már. Ezek közül választom ki, általában alkalomhoz illően a receptet, amit elkészítek: ha jön például egy szülinap vagy épp kerti partira készülünk, akkor ezekhez az eseményekhez passzolót választok. Mindig igyekszem valami új, korábban még nem kipróbált receptet elkészíteni – így a blog is változatos marad, és magam is folyamatosan kísérletezni tudok. Ritka az olyan süti, amit többször készítek el, és általában csak akkor nyúlok a jól bevált fogásokhoz, ha nincs sok időm a sütésre, illetve, ha a praktikum a fő szempont – például olyan valami kell, ami sokáig eláll, jól szállítható és így tovább. De egyébként szigorúan csak olyan dolgokat készítek, amikről tudom, hogy sikert aratnak majd a családban. Nem sütök olyat a blog miatt sem, amit a gyerekek széttolnak majd a tányéron.

Kikből inspirálódsz?

Mivel nagyon fontos számomra a megfizethetőség, és az extremitások helyett inkább a tradicionális, klasszikus ízeket kedvelem, így Borbás Marcsi receptjei nálam igazi favoritok. De a Street Kitchen oldalát és Havas Dóra blogját, a Lila fügét is rendszeresen böngészem. Illetve van egy Németországban élő török gasztroblogger, akinek szintén követem a munkásságát – nemrég egyébként kiadott egy kötetet a fotósával, amiből az ételfotózás csínját-bínját lehet megtanulni, ezt előszeretettel bújom szakmai tanácsokért.

És mi van azokkal az ízekkel, amiket otthonról hozol? Van olyan gyerekkori kedvenced, amit te is rendszeresen elkészítesz?

Mivel mindig is nagyon édesszájú voltam, bármit raktak elém, megettem – külön kedvencem nem is volt. De még tavaly, a maratoni karácsonyi sütés során gondoltam, hogy készítek Lajcsi szeletet, ami gyerekkoromban nagy népszerűségnek örvendett a családban. El is kértem a nagymamámtól a receptet, csak egy dologgal nem számoltam: Németországban nincs puncs puding, így lőttek a Lajcsi szeletnek (nevet). Amikor legutóbb Magyarországon jártunk, kénytelen voltam jól feltankolni belőle, hogy többet ez ne legyen akadály.

Egyébként a német gasztronómia nagyon puritán, az itteniek nem is igazán nyitottak az újdonságokra. Klasszikus értelemben vett cukrászdák sincsenek, süteményt pékségben lehet venni – abból is csak egy-két fajtát. Ami vicces, hogy mennyire nagy etalon náluk a gofri, szinte minden alkalomra azt készítenek édesség gyanánt.

Hogyan fogalmaznád meg, hogy mit jelent számodra a sütés?

Magát a kreativitást. Imádom még a pepecselős részeit is! Sőt, leginkább azokat (nevet)! Másfelől pedig a szívem annyira megtelik örömmel, amikor a gyerekeim saját készítésű kiflit vagy croissant-t esznek – és milyen élvezettel! Fontosnak tartom, hogy mindenféle ízt és alapanyagot megismertessek velük. Szerencsére nyitottak is rá. Múltkor például tonhal salátát ettem, Tamara odajött hozzám és elkunyerálta tőlem – más gyerek sikító frászt kapna, ha ilyet kellene ennie, ő viszont tömte magába. A gyerekeknek ki kell nyitni a tudatát a táplálkozást illetően is – ez pedig a szülő feladata.

Ha már itt tartunk, hogy fér bele az idődbe, hogy a gyereknevelés, az újabb költözködés és a munka mellett még blogolj is?

Napközben nincs időm a bloggal foglalkozni, így általában este írom a bejegyzéseket, amikor már elaludtak a gyerekek. Kezdetben volt, hogy egy poszt több héten keresztül készült, de az utóbbi egy évben már majdnem egy svungra sikerül megírnom az egészet. Mire ugyanis leülök a géphez, általában a fejemben már nagyjából megvan, mit szeretnék papírra vetni – van, hogy teljes mondatokat kigondolok. Az, hogy nemrég kertes házba költöztünk abból a szempontból is jó, hogy a gyerekeknek több terük lett, így amíg ők például kint játszanak az udvaron, én addig írhatok.

Az alkotómunka nehéz feladat, sok hullámvölggyel. Neked ki segít átlendülni ezeken?

A férjem a legfőbb támogatóm. Már az elejétől arra ösztökélt, hogy keressek valami olyan dolgot, ami örömet okoz, és amiben ki tudom élni a kreativitásomat. Hisz bennem és mindig biztat. Jó néhányszor eszembe jutott már, hogy feladom, és azt hiszem, nélküle így is történt volna. Nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen társ van mellettem.

Idén lesz három éves a blog. Milyen terveid vannak vele a jövőre nézve?

Idővel szeretnék majd videókat is készíteni egy-egy bejegyzéshez, de a technikát még ki kell tanulnom. Illetve szeretnék mentes finomságokat is a blogra. Emellett azon vagyok, hogy minél több jó receptet próbáljak ki annak reményében, hogy mások is kedvet kapjanak egy-egy süti elkészítéséhez. De azt is remélem, hogy egyre több emberben tudatosul, hogy érdemes követni a blogot, mert nálam jó és könnyen elkészíthető recepteket találnak egy helyen – nem kell értük órákig böngészniük az internetet.

Korábban sosem voltam elég kitartó abban, amibe belekezdtem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy van egy olyan dolog, amit teljes egészében én találtam ki a nevétől kezdve a kinézetén át a tartalmáig, és hogy már három éve rendszeresen foglalkozom vele. Több mint 55 poszt van a blogon, ami azt jelenti, hogy ennyiszer sütöttem valamit, befotóztam, szöveget írtam hozzá – én így élem ki a kreativitásomat. Ehhez persze az is kellett, hogy folyamatosan átlépjem a saját határaimat, mert alapvetően egy nagyon félénk és visszahúzódó ember vagyok. A blogolás pedig egy állandó kalandozás a komfortzónámon túlra. De nagyon élvezem.

 F.R.

csíkos kakaós kalács

Nem szaporítom a szót. 

Tegnap sütöttem ezt a kakaós kalácsot, a blogra.

Ma sütöttem 2 jeruzsálemi kakaós kalácsot a szomszédoknak, a jó-szomszédi viszony megerősítése céljából.

Sütöttem még egy foszlós húsvéti kalácsot, magunknak.

És a munkahelyemen volt ma egy rendezvény, ahova diós-meggyes piskótát sütöttem (alias finom meggyes)

Kipurcantam. :)

A kakaós kalács receptját itt most megosztom, remélem tetszeni fog. Nálunk sitty-sutty elfogyott.

Hozzávalók: 20190419_183135-01.jpeg

70 ml tej

4 evőkanál porcukor

1 csomag stárított élesztő

400g liszt

1 csomag vaníliáscukor

1/2 kávéskanál só

1/2 citrom reszelt héja

150 g natúr joghurt

1 tojás (+1 tojás a kenéshez)

50 g puha vaj

esetleg mazsola

A kakaós tésztához még:

2-3 evőkanál cukrozatlan kakaópor

1-2 evőkanál tej

Elkészítés:

Langyosítsuk meg a tejet egy kis lábosban, keverjünk el benne 1 teáskanál cukrot, szórjuk bele az élesztőt majd a végén szórjunk rá egy kis lisztet a tetejére. Tegyük félre és hagyjuk felfutni.

Mérjük ki a lisztet egy nagyobb tálba. Jöhet bele a cukor, a vaníliás cukor, a citromhéj és a só.

Ha felfutott az élesztő, üssünk bele egy tojást, keverjük el és öntsük hozzá a liszthez.

Dagasszuk szép fényesre. A dagasztás felénél kezdjük hozzá adagolni  a puha vajat. (kisebb adagokban)

Most fogjuk kétfelé osztani a tésztát. Először is keverjük el a kakaót 2 evőkanál langyos tejben, majd ha elkeveredett, keverjük bele az egyik tésztarészbe. Jó sokáig hagyjuk kelni a tésztabucikat, 1,5 óra kell nekik.

Ha megkeltek, kettévágjuk őket és egyenként kinyújtjuk téglalap alakúra. Egy világos tésztára ráteszünk egy kakaósat és a hosszabbik oldalánál feltekerjük. Ezt a másik pár tésztával is megismételjük, majd a végén a két tésztarudat összecsavarjuk, "összefonjuk".

Kivajazott, kilisztezett formában (én őzgerinc formában sütöttem) 40 percig kelesztjük. Ha a 40 perc letelt, le kell kenni tojással, majd újabb 15 perc pihenő következik és a végén még egy kenés. Az utolsó 15 perces pihenő megkezdése előtt bekapcsoljuk a sütőt, hogy a kelesztés végére még bemelegedjen. 180 fokra.

30-35 percig sül a kalács.

Elvileg rácson hűl ki, gyakorlatilag nem bírja ki az ember, hogy bele ne szeljen legalább egyszer.

Gyönyörű, csíkos kalács, ami szemetekre, lelketekre, gyomrotokra is garantáltan pozitív hatással lesz!

20190419_184041-01.jpeg

Jó étvágyat!

 

 

fahéjas narancsos répatorta

Hihetetlen. 3 hónap után újra itt ülök a gép előtt és a blogot írom. 

Pár hete/napja már tudom, hogy meg fogom írni ezt a bejegyzést, de máig halogattam mert annyira elszoktam már ettől az érzéstől, hogy nem is nagyon tudtam hogyan fogjak hozzá.

Szóval, igen. welcome back! Mondhatnám magamnak, meg persze nektek is!

Rengeteg dolog történt velem az elmúlt 3 hónapban, amik miatt egyáltalán nem tudtam a bloggal foglalkozni. Aztán persze a hosszú kihagyás kapcsán elfogott egy érzés, hogy talán már nem is annyira érdekes ez a blog dolog. Kaptam azonban egyes olvasóimtól némi bíztatást és, ahogyan korábban is valahol írtam már, nem szeretném az első nehézség alkalmával feladni. 

Érdekes kettősség van bennem ezzel kapcsolatban. Amikor sajnáltatom magam, akkor arra gondolok, hogy ez a dolog mennyire megterhelő, hogy nekem erre nincs igazán időm már. Illetve, hogy az, amit én prezentálok nem is érdekel senkit és nem fognak krokodillkönnyek hullani, ha esetleg a kisült a kalácsom bezárja kapuit..

Másrészt viszont az van a fejemben, hogy miért is kezdtem el?! Mert volt és van egyfajta mondanivaló a fejemben, ami kikívánkozik. Ez alapból bennem van, de azáltal, hogy egy különleges szituációban találtam magam 3,5  éve (Németországba költöztünk) ez még jobban felerősödött. Ez magában annyi mindent hordoz magában, hogy úgy érzem muszáj kiadnom magamból. És végtére is, ha nem érdekel senkit sem, akkor akár úgy is vehetjük, hogy magamnak írkálok.

Nekem az elején volt a fejemben egy koncepció. Mit akarok közölni, kikhez akarok szólni. Sajnos úgy tűnik ez, az eredeti formájában nem lett eredményes. E miatt bizonytalanodom el néha, de azok, akik bíztatnak azt mondják, ez még nem azt jelenti, hogy az, amit leírok rossz. Csak, hogy nem jó csatornába küldöm bele. Úgyhogy próbálom magam attól az aspektustól függetleníteni, ami lehúzza az energiáimat és egyszerűen megörökíteni az arra érdemes pillanatokat.

No de térjünk a lényegre. Mi is történt velem az elmúlt időszakban? Alapvetően 3 indokot tudok felhozni.

1. Még tavaly ősszel részt vettünk egy kerti partin. A házigazdáról azt kell tudni, hogy nem sokkal előtte ismertük meg és pl a feleségével ott a kerti partin találkoztam először. Szó szót követett, a nő egy felnőttképzéssel foglalkozó iskolában dolgozik. Én ennek az iskolának a némettanfolyamára jártam, anno ittlétünk legelején. Elmondta, hogy nagyon régen keresnek már valakit, aki németeknek magyarórát tudna tartani és, hogy nem vállalnám-e el. Mondtam, hogy dehogy. Én nem vagyok tanár és egyébként is nem hiszem, hogy menne. Ő nem győzködött tovább, nem is beszéltünk erről többet. Majd eltelt kb 2 hónap és a nő felhívott telefonon és újra megkérdezte ugyanazt. Elmondta a részleteket és, hogy egyáltalán nem baj, hogy nem vagyok tanár és az se baj, hogy még sosem csináltam ilyet. Javasolta, hogy menjek el egy személyes találkozóra, ahol a főnökével meg tudnám beszélni a részleteket. Belementem. A találkozón minden létező aspektusból bemutatták nekem a dolgot és elmondták, hogy vannak érdeklődök (nem sokan ugyan, de vannak), akik már évek óta szeretnék, ha indulna kezdő magyar tanfolyam. Úgy váltunk el, hogy mondta, gondoljam át. Otthon oda-vissza rágtuk a témát. Hogy legyen, hogy ne legyen?! Én a totál kishitű meg voltam róla győződve, hogy ez nem fog menni. Aztán a legvégén arra jutottam/jutottunk, hogy megpróbálom. Ha nem megy, hát nem megy. Ez novemberben volt, aláírtam a szerződést és vártam a február 11-et, amikorra is az első magyaróra ki volt hírdetve. Halálosan idegesen megjelentem az iskolában és hagytam magam sodorni az árral. Hárman jelentkeztek a kurzusra és a kurzus velük és velem ezen a februári napon el is indult. Újra egy nagyon érdekes tapasztalás ez az életemben. Én igyekszem őket megtanítani magyarul ők meg az én németemet csiszolják. Azt kell mondjam élvezem. A résztvevők nagyon motiváltak. Azt mondják élvezik és az első 5 alkalom után most írták alá a jelentkezési ívet további 10 alkalomra. Tehát a kurzus folytatódik és én hétfő esténként másfél órára legálisan magyarul beszélhetek Németország kellős közepén.

2. December közepén tartottunk a munkahelyemen egy frauentag, azaz nő-napot. Volt masszás, Yoga, Zumba, kozmetikai kezelés, pezsgő, kis harapnivaló és én mini sminktanácsadást tartottam. (Előre is bocsánat az esetleges sminkes olvasóktól. Tudom ez istenkáromlás a szemükben, mert nem vagyok sminkes de még a közelében sem annak.) Alap dolgokat, trükköket mutattam a jelentkezőknek, amivel a mindennapi sminkjüket feldobhatják. Semmi extra. A kozmetikus csaj viszont látott bennem valamit és másnap felhívott. Hogy csinálhatnánk valamit együtt. Mármint én sminkelhetném a kuncsaftjait, ha lesz rá igény. És volt. Amit én 3 évig próbáltam, most egyszeriben sikerült. Sminkworkshop-ot szervezett, farsangi sminkelést. És egyszeriben ott találtam magam egy szalonban és német nőknek/lányoknak magyaráztam, hogy a füstös szem, hogyan működik vagy épp macskává maszkíroztam valakit egy farsangi buli előtt. Mit mondjak, nagyon élveztem. Már megvan a következő workshop dátuma és a folyamat megy tovább. Közben a csaj még továbbgondolta a történetet és még lehet, hogy mást is fogunk majd együtt csinálni de erről majd később. Ez még igencsak képlékeny.

3. A végére hagytam a legnagyobb durranást.

Az utolsó decemberi posztban már előrejeleztem egy kicsit ezt a dolgot. Ott arról értekeztem, hogy az életünk miként alakult az utóbbi pár évben és nagy vonalakban hogyan gondolkozunk a jövőnket illetően. 

.....................Hú, ezt nagyon nehéz lesz kompakt módon összefoglalni...............................

Az előzmény röviden tehát annyi, hogy egyelőre nem szerettünk volna visszamenni Magyarországra. Ezt a mondatot leírni is nagyon furcsa, hát még kimondani. Mennyi nehézség van benne. Mennyi tépelődés, gondolkodás. Kinek mi lenne jó?! A gyerekeknek?! Nekünk kettőnknek?! Egy szó mint száz, jelenleg így látjuk jónak. Férj rögtön felhozta a házvásárlás témáját. Húzodoztam tőle. "Hát, nem is tudom." Erősködött, hogy hosszú távon jobban megéri és a gyerekeknek nagyon jó lesz. Háttérinfóként annyit, hogy nagyon nehéz jó ingatlant találni ebben a városban, minden úgymond fű alatt kel el. Az interneten vagy újságban szinte lehetetlen bármit találni. Az emberek meg akarják spórolni az ingatlanügynök árát (vastagon fog a ceruzájuk, az biztos) ezért szájról szájra terjed a híre az eladó ingatlannak és általában el is kel. Plusz, jelenleg sokkal nagyobb a kereslet, mint a kínálat tehát az ingatlantulajdonosok szinte biztosak lehetnek benne, hogy rövid határidőn belől eladják a házukat/lakásukat. Visszatérve az eredeti témához, tehát egy idő után rábólintottam mert úgy gondoltam úgyse sikerül. Nem fogunk olyat találni - gondoltam. És, hogy végre elérkezzünk a slusszpoénhoz, bő fél év keresés után megtaláltuk azt a házat, ami tetszett. És a tavalyi év legvégén megvettük. Ezzel természetesen rengeteg-rengeteg feladat járt együtt. Először az összes papírmunka, amiben nyilvánvaló okokból semmilyen tapasztalatunk nem volt. Aztán volt egy kis felújítás. A február-március pedig már a pakolásról, dobozolásról, költözésről és a takarításról szólt. Takarítottam a házban, majd a régi lakásunkban. Egyszer-kétszer-százszor.

2 hete költöztünk be. Úgy érzem egész jól berendezkedtünk, persze még itt-ott elég szedett-vedett de ez már édes teher. És ami a legfontosabb a lelkem megnyugodott. Jó hazajönni, jó itthon lenni. A szomszédok nagyon jó fejek. (tudni kell, hogy az albérletünknél egy ritka rossz szomszédot fogtunk ki, aki a vége felé már igencsak megkeserítette a mindennapokat) Rengeteg feladat vár még ránk itt de azt hiszem MEGÉRKEZTÜNK.

Mi a véleményetek erről a nagy katyvaszról, amit most ide leírtam?!

Én mindenesetre remélem, hogy az elkövetkezendő időszak nyugisabb lesz és rendszeresen jut majd időm a blogra és a sütésre (végre).

Mára egy szuper tavaszias répatortával készültem. Bár tortát nem annyira szeretek posztolni mert elég béna vagyok benne, de ez nagyon megtetszett és ki akartam próbálni.

Hozzávalók (18 cm-es tortaformához): 20190331_133316-01.jpeg

150 g vaj

3 tojás

150 g cukor

120 g barnacukor

180 g liszt

3 csapott teáskanál sütőpor

2 teáskanál fahéj

250 g reszelt répa

100 g dió

150 ml almapüré (Lidl-ben lehet kapni)

A krém hozzávalói:

250 g krémsajt

250 g mascarpone

60 g porcukor

1 narancs reszelt héja

170 ml habtejszín

Elkészítés:

Először is elkészítjük a piskótát. (Kapcsold be rögtön a sütőt 175 fokra)

Nagyon egyszerű. A tojásokat kihabosítjuk a kétféle cukorral. Ezután jöhet bele az olvasztott vaj. Egy másik tálba kimérjük a száraz hozzávalókat. Azaz a lisztet, a sütőport, a diót és a fahéjat. Ha elkevertük, mehet is bele a tojásos masszába. Lazítsuk fel  a tésztát az almaszósszal és mérjük bele a darált diót. (lehet akár durvára darált is)

A tésztát kétszerre fogjuk megsütni, mégpedig 2 kivajazott és kilisztezett kerek tortaformában kb 50 perc alatt. (Tűpróbával ellenőrizzük mindig, hogy átsült-e!) Ha megvan, teljesen ki kell a piskótákat hűteni.

A krém végtelenül egyszerű: csak ki kell keverni a krémsajtot a mascarponéval és a poorcukorral, majd jöhet hozzá a teszín is. Habverővel kenhető állagú krémmé verjük. A krém 1/4-ét egy kis tálkába tesszük, a nagyobbik részhez pedig hozzáadjuk a narancshéjat. (Az 1/4 rész krém a torta tetejére és oldalára jön majd. Ha neked oda is megfelel a narancsos krém, akkor ne cicózz, nincs szükség szétválasztgatásra!)

A torta összeállítása előtt győzödj meg róla, hogy nem púposodott fel egyik tortalapod sem. Ha igen, vágd le egyenesre, majdd pedig mindkét lapot vágd ketté. Így most 4 lapot látsz magad előtt.

Érdemes talán a kerek tortaformában megtölteni, tehát a tortaformát mosd el és állítsd újra össze. Rétegezd bele a piskótát és a krémet. Mielőtt a tetejét és az oldalát megkentem én egy kis időre betettem a hűtőbe. Utána kivettem, leszedtem róla a forma-karikát és bekentem az oldalát és a tetejét is a krémmel.

Díszítsd igény szerint, én nem vittem túlzásba. Mára ennyire futotta az erőmből.

20190331_134917-02.jpeg

Remélem tetszett a poszt, a süti és minden, amit ma itt láttatok a blogon!

Szép vasárnapot Mindenkinek! :)

A receptet az ízből tíz nevű blogon láttam.

 

karácsony, fahéj, csillagok

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem furcsa-e, hogy mi nem december végén ünnepeljük a karácsonyt, ahogyan a minket körülvevő emberek többsége. Azt szoktam mondani, hogy nem.

Egyrészt mert én így nőttem fel. Amióta az eszemet tudom, mindig máskor voltak az ünnepeink. Természetes volt.

Másrészt mert nem érzem úgy (főleg most, hogy már felnőttem), hogy valami hiányzik. Hogy rossz lenne, amiért a többiek korábban ajándékoznak. Én, annak ellenére, hogy nekünk még nincs karácsony, nagyon szeretem ezt az időszakot. Az év végét. Ma, amikor ezt a posztot írom, nagyon aktuális ez az érzés. Péntek van, ma volt az utolsó nap az iskolában, oviban. Jön egy pár munkaszüneti nap, ami nálunk a totális megnyugvás, lelassulás időszaka szokott lenni. Ilyenkor tudom, hogy nem dolgozunk, nem kell rohannunk sehova, nincs semmilyen különösebb program. Csak magunk vagyunk. Kialusszuk magunkat. Kihúzzuk a kanapét a nappaliban. Bekuckózunk és karácsonyi filmeket nézünk a gyerekekkel. Forró csokit, forralt bort főzök. Enni valami nagyon egyszerűt szoktunk. Nincs rohanás, nincs őrület. (Hogy a vérbeli háziasszonyok se szóljanak meg, a takarítással itt már végeztem!) Ajándékként élem meg ezeket a napokat, mert a körülöttünk levő csönd (a ti karácsonyotok) minket is megnyugtat.

Így kvázi a karácsonyi időszak nálam megduplázódik, mert amíg ti január 1-jén már túl vagytok a karácsonyon és a szilveszteren is, mi még csak akkor fordulunk be a célegyenesbe.

Az ajándékokat én is, mint ti mindannyian, még december 24-e előtt szoktam megvenni, de ha esetleg valami még hiányzik, nem tragédia. Mert még bőven van időm beszerezni egy-két apróságot január 6.-ig.

Idén 4. éve pedig ilyenkor készülünk fel a szokásos karácsonyi hazaútra. Nem a munka mellett/közben/után kell mindent összepakolnom, hanem nyugiban, ez alatt a pár nap alatt. Lassacskán összerakom a cuccokat, az ajándékokat. Hogy legyen nekünk is egy kis magán karácsonyi hangulatunk, mielőtt elutazunk, feldíszítjük a karácsonyfát a lakásban. Ugyan nem ajándékozunk, de szeretjük, ha van.

A gyerekek már számolják vissza a napokat. Ilyenkor kicsit én is. Alapvetően nem úgy élünk, itt a bűnös nyugaton, hogy minden percben arra ácsingózunk, mikor utazhatunk haza.

Sajnos vagy szerencsére így alakult az élet, ki kellet, hogy szakadjunk a mai magyar valóságból. Az elején persze ezt kalandvágyból és ún. "úri huncutságból" tettük meg. Nem mondom, hogy nem bántuk meg időközben 1000-szer. 1000-szer gondoltam úgy, hogy vissza akarok menni. Aztán 1000-szer, hogy de jó, hogy megléptük. Rengetek nehézséggel kellett megbirkóznunk, volt, hogy teljesen egyedül. Nehéz volt. Mai napig van, hogy az.

Egyszer olvastam valahol, hogy a gyerekek és a felnőttek teljesen másképp élnek meg egy ilyesfajta változást. A gyerekeknek az elején nehezebb, mert még nem ismerik a nyelvet, nincsenek barátaik. Aztán szépen lassan beleszoknak a mindennapokba, barátokat szereznek és az új életük lesz a normális számukra. A szülők pedig az elején boldogulnak jobban, mert sok a teendő, az intézni való. Nincs is nagyon idő a kesergésre. Aztán mikor már kezdenek rendeződni a dolgok és kicsit lelassul az élet, akkor ráeszmél az ember, hogy 'te jó Isten'... 

Így volt ez nálam is (nálunk). Iszonyatos munka ez magadban, magunkban. Egyszer az egyikőtöknek nehéz, akkor a másik tartja benne a lelket. Aztán kicsivel később fordítva. Kismilliószor átbeszélitek a lehetőségeket, az okokat, újra és újra átveszitek a közös célt. És annak ellenére, hogy férj és én sok mindenben különbözően gondolkozunk, egyben mindig egyetértettünk. A céljaink egyek, az utunk egyfelé mutat.

A gyerekeink úgy érezzük túl vannak a nehezén. Beilleszkedtek, barátokat szereztek, megtanultak egy új nyelvet. Ha valamelyikőtök találkozott velük mostanában, biztos, hogy nem az jutna eszébe róluk, hogy sérült személyiségek. És úgy érzem mi is jól vagyunk már. Megpróbáltunk magunknak itt létrehozni egy, a korábbihoz hasonló életet. Van persze, amit lehetetlen egy mozdulattal lemásolni. De sok mindent kaptunk ez alatt a 3 év alatt. És nem, nem csinálnám vissza. Ezt bizton ki merem mondani! Mert büszke vagyok magunkra, hogy egy álmunkat valósítottuk meg. Mertünk az álmunk után menni.

Az az állapot, ami akkor állt fenn, amikor elköltöztünk, már nem áll fenn. Megváltozott. Sajnos nem előnyére. És e miatt szomorú vagyok. Sőt dühös. Mert, bocsánat de vannak dolgok, amiket én nem tudok tolerálni. Hiányzik nekem minden, igen hiányzik Pest, hiányzik a korábbi társasági életünk, hiányzik az, amiben felnőttem. És dühös vagyok, hogy ezt valakik elvették tőlünk, elszívták előlünk a levegőt, ellopták a gyerekeim jövőjét. Hogy gyakorlatilag nem hagytak nekünk más választást! Hogy úgy érzem engem/minket nem szeretett eléggé ez az ország, hogy megtartson. Kilökött magából?! Talán.

Amikor elköltöztünk nem tudtuk mi lesz ebből az egészből. Meddig tart majd? Lazán vettük a dolgot. Könnyebb volt azt mondani, hogy lesz, ami lesz, mint nagy szavakat használni, mint pl. soha többé, örökre, stb.

Azt hittem, hogy egy idő után könnyebb lesz a kérdésre válaszolni. Tudni fogom. Érezni fogom. Sajnos a megvilágosodás nem jött varázsütésre, az idő pedig csak telt és telt. Hogyan legyen? -kérdezgettük egymást. Toltuk rá egymásra a felelősséget, hogy a másik mondja meg, mi a helyes út. Pro és kontra érveket sorakoztattunk, egymást győzködtük így majd úgy. Sok, most már mondhatom baráttal beszélgettünk erről a témáról, akik szintén ebben a cipőben járnak. De olyanokkal is, akik kívülről szemlélik a helyzetünket és el sem tudják képzelni, hogy ilyen szituációba kerüljenek. Eszméletlen egyébként, hogy milyen emberi sorsok vannak körülöttünk és én mindig érdeklődéssel hallgatom az ő történeteiket.

Így hát igazából 2015 augusztusában elindultunk egy ismeretlen úton, ami nem tudtuk pontosan, hogy hova vezet. El kellett, hogy teljen kb 3 év, hogy talán megértsük, hová tartunk. El kellett, hogy érjük azt az állapotot, hogy függetlenítsük magunkat mindentől és mindenkitől, és tudjunk befelé figyelni. Dönteni. Jól dönteni. Mert sokszor gondoltam én személyesen fontosnak, hogy mások mit gondolnak, mások mit fognak mondani. A "mások" általában, az életünk szempontjából irreleváns emberek voltak, de valahogy mégis megérintett a kritikájuk. Azt nem mondom, hogy ez már teljesen megváltozott. Aki ismer engem, tudja milyen önmarcangoló típus vagyok.

Ami biztos, ez az életünk nem olyan, mint a régi volt. Soha nem lesz olyan. Mindig más lesz. De ez nem feltétlenül jelent rosszabbat. Mi mindenesetre a jövőben is mindent beleadunk majd. Éljük az életünket. Teljes gázzal!

Így év végére, nektek is ezt javaslom, ha megengeditek. Ezzel a személyesebb poszttal búcsúzom a 2018-as évtől és tőletek.

Ha feltankoltam nagyobb mennyiségű energiát az ünnepek alatt, jövőre folytatom. Most nagyon elfáradtam.

Egy német klasszikussal fejezem be ezt a karácsonyi sorozatot és ezzel kívánok Mindannyiótoknak boldog, békés karácsonyi ünnepeket! Abban a reményben, hogy még találkozunk, sikerekben gazdag új évet is!

Fahéjas csillag (Zimtsterne)

hozzávalók:img-9d998b1dabac061ab2573ee736779b29-v-01.jpeg

3 tojásfehérje

csipet só

250 g porcukor

1 teáskanál fahéj (a recept 1 evőkanálnyit mond,

én nem mertem annyit beletenni)

200 g darált dió

200 g darált mandula

plusz még:

200 g darált dió (egy része abban az esetben,

ha a tészta túl ragadós lenne, a másik fele pedig a szóráshoz)

A kenéshez:

1 tojásfehérje

csipet só

150 g porcukor

Elkészítés:

Kapcsold be a sütőt 170 fokra. 

A tojásfehérjét a sóval verjük kemény habbá. Fokozatosan szórjuk bele a porcukrot és a végén keverjük bele a fahéjat. Most a darált dió és mandula következik, őket is bele kell keverni a habba. Itt a tésztának már nem kellene olyan nagyon ragadósnak lennie, ha mégis az (nekem az volt), akkor a tartalék darált dióból keverjünk még bele egy keveset. Nyújthatóvá kell váljon a tészta, úgyhogy erre figyelj az esetleges dió adagolásnál.

Kinyújtjuk a tésztát, mégpedig nem lisztezett, hanem dióval megszórt deszkán. Kb 1 centi vastagra nyújtsuk ki.

Csillagkiszúróval szúrjuk ki a sütiket és fektessük egy sütőpapíros tepsire.

A tökéletes kenőmázhoz fel kell verni a tojásfehérjét a sóval. Ahogy fent is hozzáadjuk a porcukrot. Verjük, amíg egy krémes, fényes masszát kapunk belőle. A csillagokat egyesével, egy ecset segítségével kenjük meg vele.

Süssük a csillagokat 10-12 percig. Sütés után még nagyon törékenyek, de semmi baj, ha kihűltek, jól összeállnak. Itt is figyelni kell a sütési időre, mert ha túlsütöd, akkor megkeményedik.

Jó étvágyat hozzá!

 

 

 

flódni

Ezzel a recepttel már nagyon-nagyon régen szemeztem, mert csupa olyan dolog van benne, amit szeretek. Mák, dió, alma, szilvalekvár. Rossz nem lehet -gondoltam.

Úgyhogy az első receptek közt volt, amiket felírtam erre a decemberi ámokfutásomra, azaz, hogy ilyen sok sütit teszek közzé. Be kell vallanom, sokszor megbántam és nemrég az is elhangzott, hogy "ilyet többet nem csinálok". Zűrös, mozgalmas időszak ez az idei december nálunk, úgyhogy nem volt könnyű dolgom. Plusz, volt 2 elhibázott kísérlet, amit nem tudtam felrakni. Az egyik a sajtos rúd, amit fotó nélkül elfogyott, a másik meg a hókifli, ami ugyan finom lett, de nem túl szép alakot öltött. Kecses, vékony kiflik helyett egy csöppet szétterült, duci, kiflire csupán hajazó alakok sültek ki. Halál ciki, de nem tudtam megosztani...

Ez a flódni az utolsó-előtti recept, amit idén megosztok. Remélem, hogy tetszett nektek, amiket sütöttem és egy kicsit talán sikerült fejlődnöm is. Ahogy korábban is írtam, itt a sütés már kevés. Ha nem jó pl. a kép, az egész nem ér feleannyit sem. Szerintetek? 

Ha most nem is készítitek el a sütiket, jó lesz ez a gyűjtemény még jövőre is... Lehet majd itt böngészni. Elértem ugyanis a mágikus 50 bejegyzésszámot.

Egy tehát még van a tarsolyomban, ahhoz egy "mese" is társul majd és utána egy hosszabb szünet következik. Sütési szabira, de legalábbis posztolási szabira megyek. 

De ne szaladjunk ennyire előre, nézzétek meg a flódnit. Érdemes. Már a tésztában is bor van. mmmmmmmm! Micsoda ötlet! :)

Hozzávalók:

A tésztához: 20181219_124444-01.jpeg

50 dkg liszt

20 dkg vaj

7,5 dkg porcukor

2 tojássárgája

csipet só

13 dkg fehérbor

A máktölteklékhez:

20 dkg darált mák

1,25 dl vörösbor

1,25 dkg cukor

1,5 dkg méz

2,5 dkg mazsola

citromhéj (1 citrom)

1 vaníliarúd

A diótöltelékhez:

20 dkg darált dió

1,25 dl fehérbor

12,5 dkg cukor

1,5 dkg méz

citromhéj (1 citrom)

1 narancs reszelt héja

1 vaníliarúd (én csaltam és összesen csak 1 vaníliarudat használtam a két töltelékhez)

Az almatöltelékhez:

80 dkg reszelt alma

2 evőkanál cukor

2 evőkanál méz

csipet fahéj

 

kb 50 dkg szilvalekvár

1 tojás a kenéshez

Elkészítés:

Fontos, hogy ezzel a sütivel is előre kell dolgozni mert 1 éjszakát állnia kell a tésztának a hűtőben. 

Először elmorzsoljuk a lisztet a hideg vajjal, majd beletesszük a porcukrot, a sót és a tojássárgáját. Összegyúrjuk és fokozatosan adagoljuk hozzá a bort. Ha összeállt a tészta, akkor 5 részre osztjuk és mindegyiket kinyújtjuk akkorára, amekkora a tepsink. Ha megvannak a lapok, sütőpapírral elválasztva tegyük őket be a hűtőbe és pihentessük 1 éjszakán át. 

A dió- és máktöltelékkel szintén lehet előre dolgozni.

Ezek nagyon egyszerűek. Csak össze kell keverni a mákot a citromhéjjal, az összevágott mazsolával és a vaníliarúd kikapart belsejével. Majd kell hozzá készíteni egy szirupot, ami abból áll, hogy a bort felforraljuk a mézzel és a cukorral. Ezt a szirupot ráöntjük a mákos keverékre és összekeverjük. (ha túl sűrű lenne, pár csepp borral segíthetsz rajta) 

A diótöltelék ugyan így készül, tehát szirupot főzünk a borból, mézből és a cukorból és hozzáöntjük a dió, citrom- és narancshéj keverékét.

Az almás tölteléket frissen készítjük. Na ez sem egy komoly történet. A reszelt almához 2 evőkanál cukrot adunk, aztán ha kiengedte a levét, kinyomkodjuk. Jön még hozzá 2 evőkanál méz és egy kevés fahéj.

Ez a süti azért nagyon jó szerintem mert nem kell a lapokat egyesével megsütni, hanem csak betöltjük őket a töltelékkel és mehet a sütőbe.

Összeállítás előtt kapcsold be a sütőt 150 fokra.

Az összeállítás pedig így nézki: Sütőpapíros tepsibe fektetjük az első lapot. Megszurkáljuk villával. Erre rákenjük a máktölteléket. Erre jön a második lap. Szurkálás. Ide jön az alma. Harmadik lap, megszurkálva. Diótöltelék. Negyedik lap, megszurkálva. Az utolsó réteg a szilvalekvár lesz. Erre már csak a befejező, ötödik lapot kell ráteríteni. Ezt se felejtsük el megszurkálni. Lekenjük a felvert tojással és 2-2,5 órát sütjük. (nem tévedés)

A felszeleteléssel várni kell, amíg kihűl de egy több napos ünnep sem fog ki rajta, mert napok múlva is finom.

Az ötletet Borbás Marcsi adta.

 

 

süti beállítások módosítása