muti a recepted... megsütöm.

kisült a kalácsom

recept nélküli poszt...

2018. június 21. - mdeszi

Ahogyan azt már korábban is említettem, nemrég vettünk Tamarának egy új ágyat. A régit meg elajándékoztuk.

A régi = babaágy, amit a rácsok levételével ifjúsági ággyá lehetett alakítani. Egyszóval, egész eddigi életében ebben az ágyban aludt.

Amikor a szoba átalakítás alatt, az ágy meg épp szétszerelés alatt volt, megrohantak az emlékek.

2012. Hazahozod a gyereket a kórházból kb 5 nappal a születése után és beleteszed a kiságyba. Olyan kicsi benne, hogy szinte elnyeli az a 70x140 cm-es óriás.

Második gyerek lévén, és egy gyerekszoba lévén a kiságy a mi hálónkba kerül. Nem akarjuk Damjan éjszakáit megzavarni. (Aztán persze a szeparációs szorongós Damjan zavarja meg a mi éjszakáinkat. Üvöltve követeli, hogy égjen legalább 5 csillár és 3 lámpa a lakásban mialatt ő alszik. Mert különben irgumburgum!)

A gyerek lassan elkezd forgolódni (mármint a kicsi). Reggelre teljesen más pozícióban fogad, mint ahogy leraktad.

Feltérdel, feláll. Kidugja a kis lábát a rácsok között.

Egyre lejjebb kerül a matrac az ágyban. Egyre kevesebb időt tölt a gyerek az ágyban.

Ó, milyen nagy már, gondoljuk!

Veszünk neki egy forgó, zenélő micsodát az ágy fölé. Annyira hamisan szól, hogy nem sokáig tart. Leszereljük. Maradandó károsodást okozott volna a gyerek zenei hallásában.

Lassan átkerül az ágy a gyerekszobába, a nagytesóhoz.

És szinte azonnal elmaradnak az éjszakai ébredések. Mintha csak ez kellett volna hozzá.

Ó,  milyen nagy már!

Így alszanak ők ketten együtt, két ugyanolyan ágyban. Azzal a különbséggel, hogy az egyiken még van rács, a másikon meg már nincs.

2015: költözés. Majdnem pont 3 éves akkor. Ez több szempontból egy választóvonal.

Addig volt rács, onnantól már nincs.

Rácsok nélkül alszik! (és nem utolsó sorban nem gurul le!)

Ó, milyen nagy már, gondoljuk! 

2018. elég szűk már neki az ágy. Rendes nagy párna, paplan+ a gyerek. Centik választják el az ágy kitöltésétől.

Vegyünk új ágyat!

Vegyünk!

Elmegyünk, kiválasztjuk, megrendeljük.

Pár hét múlva ott az ő nagy, felnőtt méretű ágya.

Még nincs 6 éves.

De olyan nagy már!

Nincs már baba a családban. Nincs már babaágy a családban. 

Kicsit sajnálom. (na jó, nagyon)

Felnőnek ezek itt ketten rohamtempóban és holnap már azt mondják nekem, hogy kapcsoljam be a Senorita-t a YouTube-on. (Kay One feat. Pietro Lombardi)

Ja nem, azt már most mondják! :)

Kristina Kuzmic, az én kedvenc vloggerem írta egyszer a fb-on, hogy:

"I want more babies. I just don't want any more kids. That makes sense, right. Totally."

"Szeretnék még kisbabát. De nem akarok több gyereket. Ennek van értelme, ugye?! Persze."

Hát valahogy így érzek én is. Pedig most annyira rohadtul jól mennének a dolgok egy csecsemővel. Úgy érzem profi lennék. Kiválóan menne a pillanat átélése, a napi rutin, a játszótéren ücsörgés, az éjszakázás, az altatás. Nem lehetne, hogy visszarepülünk az időben, a meglévő kettő csecsemőkorába?!

Tudom, nem.

Ez az érzés sokszor visszaköszön. Mármint, hogy azt gondoljuk valamiről a múltban, hogy azt a "mostani eszünkkel" milyen jól meg tudnánk oldani. Nekem is oda kell figyelnem, hogy a mai problémákat és feladatokat ma tudjam jól megoldani és ne holnap jöjjek rá, hogy tegnap hogyan kellett volna.

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisultakalacsom.blog.hu/api/trackback/id/tr7014044460

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.