muti a recepted... megsütöm.

kisült a kalácsom

karácsony, fahéj, csillagok

2018. december 23. - mdeszi

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy nem furcsa-e, hogy mi nem december végén ünnepeljük a karácsonyt, ahogyan a minket körülvevő emberek többsége. Azt szoktam mondani, hogy nem.

Egyrészt mert én így nőttem fel. Amióta az eszemet tudom, mindig máskor voltak az ünnepeink. Természetes volt.

Másrészt mert nem érzem úgy (főleg most, hogy már felnőttem), hogy valami hiányzik. Hogy rossz lenne, amiért a többiek korábban ajándékoznak. Én, annak ellenére, hogy nekünk még nincs karácsony, nagyon szeretem ezt az időszakot. Az év végét. Ma, amikor ezt a posztot írom, nagyon aktuális ez az érzés. Péntek van, ma volt az utolsó nap az iskolában, oviban. Jön egy pár munkaszüneti nap, ami nálunk a totális megnyugvás, lelassulás időszaka szokott lenni. Ilyenkor tudom, hogy nem dolgozunk, nem kell rohannunk sehova, nincs semmilyen különösebb program. Csak magunk vagyunk. Kialusszuk magunkat. Kihúzzuk a kanapét a nappaliban. Bekuckózunk és karácsonyi filmeket nézünk a gyerekekkel. Forró csokit, forralt bort főzök. Enni valami nagyon egyszerűt szoktunk. Nincs rohanás, nincs őrület. (Hogy a vérbeli háziasszonyok se szóljanak meg, a takarítással itt már végeztem!) Ajándékként élem meg ezeket a napokat, mert a körülöttünk levő csönd (a ti karácsonyotok) minket is megnyugtat.

Így kvázi a karácsonyi időszak nálam megduplázódik, mert amíg ti január 1-jén már túl vagytok a karácsonyon és a szilveszteren is, mi még csak akkor fordulunk be a célegyenesbe.

Az ajándékokat én is, mint ti mindannyian, még december 24-e előtt szoktam megvenni, de ha esetleg valami még hiányzik, nem tragédia. Mert még bőven van időm beszerezni egy-két apróságot január 6.-ig.

Idén 4. éve pedig ilyenkor készülünk fel a szokásos karácsonyi hazaútra. Nem a munka mellett/közben/után kell mindent összepakolnom, hanem nyugiban, ez alatt a pár nap alatt. Lassacskán összerakom a cuccokat, az ajándékokat. Hogy legyen nekünk is egy kis magán karácsonyi hangulatunk, mielőtt elutazunk, feldíszítjük a karácsonyfát a lakásban. Ugyan nem ajándékozunk, de szeretjük, ha van.

A gyerekek már számolják vissza a napokat. Ilyenkor kicsit én is. Alapvetően nem úgy élünk, itt a bűnös nyugaton, hogy minden percben arra ácsingózunk, mikor utazhatunk haza.

Sajnos vagy szerencsére így alakult az élet, ki kellet, hogy szakadjunk a mai magyar valóságból. Az elején persze ezt kalandvágyból és ún. "úri huncutságból" tettük meg. Nem mondom, hogy nem bántuk meg időközben 1000-szer. 1000-szer gondoltam úgy, hogy vissza akarok menni. Aztán 1000-szer, hogy de jó, hogy megléptük. Rengetek nehézséggel kellett megbirkóznunk, volt, hogy teljesen egyedül. Nehéz volt. Mai napig van, hogy az.

Egyszer olvastam valahol, hogy a gyerekek és a felnőttek teljesen másképp élnek meg egy ilyesfajta változást. A gyerekeknek az elején nehezebb, mert még nem ismerik a nyelvet, nincsenek barátaik. Aztán szépen lassan beleszoknak a mindennapokba, barátokat szereznek és az új életük lesz a normális számukra. A szülők pedig az elején boldogulnak jobban, mert sok a teendő, az intézni való. Nincs is nagyon idő a kesergésre. Aztán mikor már kezdenek rendeződni a dolgok és kicsit lelassul az élet, akkor ráeszmél az ember, hogy 'te jó Isten'... 

Így volt ez nálam is (nálunk). Iszonyatos munka ez magadban, magunkban. Egyszer az egyikőtöknek nehéz, akkor a másik tartja benne a lelket. Aztán kicsivel később fordítva. Kismilliószor átbeszélitek a lehetőségeket, az okokat, újra és újra átveszitek a közös célt. És annak ellenére, hogy férj és én sok mindenben különbözően gondolkozunk, egyben mindig egyetértettünk. A céljaink egyek, az utunk egyfelé mutat.

A gyerekeink úgy érezzük túl vannak a nehezén. Beilleszkedtek, barátokat szereztek, megtanultak egy új nyelvet. Ha valamelyikőtök találkozott velük mostanában, biztos, hogy nem az jutna eszébe róluk, hogy sérült személyiségek. És úgy érzem mi is jól vagyunk már. Megpróbáltunk magunknak itt létrehozni egy, a korábbihoz hasonló életet. Van persze, amit lehetetlen egy mozdulattal lemásolni. De sok mindent kaptunk ez alatt a 3 év alatt. És nem, nem csinálnám vissza. Ezt bizton ki merem mondani! Mert büszke vagyok magunkra, hogy egy álmunkat valósítottuk meg. Mertünk az álmunk után menni.

Az az állapot, ami akkor állt fenn, amikor elköltöztünk, már nem áll fenn. Megváltozott. Sajnos nem előnyére. És e miatt szomorú vagyok. Sőt dühös. Mert, bocsánat de vannak dolgok, amiket én nem tudok tolerálni. Hiányzik nekem minden, igen hiányzik Pest, hiányzik a korábbi társasági életünk, hiányzik az, amiben felnőttem. És dühös vagyok, hogy ezt valakik elvették tőlünk, elszívták előlünk a levegőt, ellopták a gyerekeim jövőjét. Hogy gyakorlatilag nem hagytak nekünk más választást! Hogy úgy érzem engem/minket nem szeretett eléggé ez az ország, hogy megtartson. Kilökött magából?! Talán.

Amikor elköltöztünk nem tudtuk mi lesz ebből az egészből. Meddig tart majd? Lazán vettük a dolgot. Könnyebb volt azt mondani, hogy lesz, ami lesz, mint nagy szavakat használni, mint pl. soha többé, örökre, stb.

Azt hittem, hogy egy idő után könnyebb lesz a kérdésre válaszolni. Tudni fogom. Érezni fogom. Sajnos a megvilágosodás nem jött varázsütésre, az idő pedig csak telt és telt. Hogyan legyen? -kérdezgettük egymást. Toltuk rá egymásra a felelősséget, hogy a másik mondja meg, mi a helyes út. Pro és kontra érveket sorakoztattunk, egymást győzködtük így majd úgy. Sok, most már mondhatom baráttal beszélgettünk erről a témáról, akik szintén ebben a cipőben járnak. De olyanokkal is, akik kívülről szemlélik a helyzetünket és el sem tudják képzelni, hogy ilyen szituációba kerüljenek. Eszméletlen egyébként, hogy milyen emberi sorsok vannak körülöttünk és én mindig érdeklődéssel hallgatom az ő történeteiket.

Így hát igazából 2015 augusztusában elindultunk egy ismeretlen úton, ami nem tudtuk pontosan, hogy hova vezet. El kellett, hogy teljen kb 3 év, hogy talán megértsük, hová tartunk. El kellett, hogy érjük azt az állapotot, hogy függetlenítsük magunkat mindentől és mindenkitől, és tudjunk befelé figyelni. Dönteni. Jól dönteni. Mert sokszor gondoltam én személyesen fontosnak, hogy mások mit gondolnak, mások mit fognak mondani. A "mások" általában, az életünk szempontjából irreleváns emberek voltak, de valahogy mégis megérintett a kritikájuk. Azt nem mondom, hogy ez már teljesen megváltozott. Aki ismer engem, tudja milyen önmarcangoló típus vagyok.

Ami biztos, ez az életünk nem olyan, mint a régi volt. Soha nem lesz olyan. Mindig más lesz. De ez nem feltétlenül jelent rosszabbat. Mi mindenesetre a jövőben is mindent beleadunk majd. Éljük az életünket. Teljes gázzal!

Így év végére, nektek is ezt javaslom, ha megengeditek. Ezzel a személyesebb poszttal búcsúzom a 2018-as évtől és tőletek.

Ha feltankoltam nagyobb mennyiségű energiát az ünnepek alatt, jövőre folytatom. Most nagyon elfáradtam.

Egy német klasszikussal fejezem be ezt a karácsonyi sorozatot és ezzel kívánok Mindannyiótoknak boldog, békés karácsonyi ünnepeket! Abban a reményben, hogy még találkozunk, sikerekben gazdag új évet is!

Fahéjas csillag (Zimtsterne)

hozzávalók:img-9d998b1dabac061ab2573ee736779b29-v-01.jpeg

3 tojásfehérje

csipet só

250 g porcukor

1 teáskanál fahéj (a recept 1 evőkanálnyit mond,

én nem mertem annyit beletenni)

200 g darált dió

200 g darált mandula

plusz még:

200 g darált dió (egy része abban az esetben,

ha a tészta túl ragadós lenne, a másik fele pedig a szóráshoz)

A kenéshez:

1 tojásfehérje

csipet só

150 g porcukor

Elkészítés:

Kapcsold be a sütőt 170 fokra. 

A tojásfehérjét a sóval verjük kemény habbá. Fokozatosan szórjuk bele a porcukrot és a végén keverjük bele a fahéjat. Most a darált dió és mandula következik, őket is bele kell keverni a habba. Itt a tésztának már nem kellene olyan nagyon ragadósnak lennie, ha mégis az (nekem az volt), akkor a tartalék darált dióból keverjünk még bele egy keveset. Nyújthatóvá kell váljon a tészta, úgyhogy erre figyelj az esetleges dió adagolásnál.

Kinyújtjuk a tésztát, mégpedig nem lisztezett, hanem dióval megszórt deszkán. Kb 1 centi vastagra nyújtsuk ki.

Csillagkiszúróval szúrjuk ki a sütiket és fektessük egy sütőpapíros tepsire.

A tökéletes kenőmázhoz fel kell verni a tojásfehérjét a sóval. Ahogy fent is hozzáadjuk a porcukrot. Verjük, amíg egy krémes, fényes masszát kapunk belőle. A csillagokat egyesével, egy ecset segítségével kenjük meg vele.

Süssük a csillagokat 10-12 percig. Sütés után még nagyon törékenyek, de semmi baj, ha kihűltek, jól összeállnak. Itt is figyelni kell a sütési időre, mert ha túlsütöd, akkor megkeményedik.

Jó étvágyat hozzá!

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kisultakalacsom.blog.hu/api/trackback/id/tr6614506212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.