32 éves lettem én. meglepetés e...  oppárdon 34.

adja magát a téma, így november végén, december elején. más kérdés, hogy hogyan is kell egy ilyen posztot megírni. az, hogy szeretnék egy ilyen írást már régóta tudtam. de, hogy pontosan, hogyan is építsem fel, azt biza nem. először arra gondoltam, hogy különböző zenéket fogok belinkelni életem különböző szakaszaiból. aztán elvetettem. utána jött egy ötlet, hogy kiválasztok pár alap témát és leírom, hogy életem egyes periódusaiban mit gondoltam ezekről. aztán elvetettem. stb stb.

tartottam tőle, hogy nem fog menni. nem fogom tudni jól elkezdeni, ezért egyre csak halogattam az írást. aztán már annyira közel volt a szülinapom, hogy muszáj volt nekilátni.

már írtam korábban, hogy az agyam egy folyamatosan kattogó gépezet, ami mostanában témákat és képeket és jópofa életeseményeket keres, raktároz, felejt, formál. abban a kb 1-2 órában, amíg erre a dologra tudok (masszívan) koncentrálni. ez az időszak általában este kb fél 10-től tart kifulladásig. miután leraktuk a gyerekeket és mielőtt még elbóbiskolnék. de persze jó lenne időnként egy kicsit beszélgetni is kettesben, tévézni is szeretek (szeretnék), könyvet is ekkor tudok olvasni, így hát meglehetősen nehéz. (pocsék időbeosztó vagyok. igen, ezt lehetne ezerszer jobban menedzselni de ebben (sem) vagyok túl következetes.) ami még érdekes, hogy én gépelve tudok a legjobban írni. próbáltam már papírra, kis füzetbe, cetlikre jegyzetelni, ha valami eszembe jutott de azt utólag valahogy mindig kijavítottam, elvetettem, kihúztam. így ehhez az egész mindenséghez még a gépet is be kell kapcsolnom. és hát ez is egy visszatartó tényező néha. mert nemcsak, hogy következetlen de még egy picit lusta is vagyok. jeee!

lényeg a lényeg végül úgy döntöttem ilyen lesz. nézzétek!

emlékeket írok majd le, amik teljesen különböző időpontokban történtek velem. lehetnek akár tökéletesen irreleváns dolgok, valamiért mégis megragadtak az emlékezetemben. és ebből az egészből össze lehet engem rakni. most, 34 évesen.

ezt a dátumot muszáj leírnom: 1983. november 30-án születtem, tehát. nem voltam túl nagy, 2850 g, az orvos állítólag azt bírta rám mondani: pici de formás.

apukám hosszú évekig kamionozott, amíg gyerek voltam. én már ebbe születtem bele. az volt nekem a természetes, hogy hosszabb időkre is el-elmegy, aztán újra ott van velünk. nyugatra, keletre mindenfelé járt és onnan nekem, nekünk kincsszámba menő dolgokat hozott. nyolcvanas évek, ugyebár! chicco babakocsi, esernyős (!!!) sport babakocsi, baba tápszer, nadrágpelenka, farmer, mosópor, kétkazettás magnó, bőrkabát, habfürdő, spray. úgy emlékszem Olaszországba járt a legtöbbet így sokszor hallhattam, majd mondtam később én is előszeretettel az azóta szállóigévé vált mondatot, miszerint: "tata don'o iz 'talije". ez annyit tesz "apa hozta Olaszországból" (szerbül). ezt persze én utána mindenre rámondtam, arra is, amit anyukám vett nekem a skálában, pesten.

a kamionnal néha Pomázon egy ipartelepi részen parkolt. az út egy hosszú fasor mentén húzódott, rengeteg lehullott falevéllel. így lett ez a hely nekünk "a leveles". sokszor mondták nekem, mikor már nagyobbacska  lettem és egy rövid időre otthon maradhattam egyedül, hogy a "levelesbe mentünk". ezt a mai napig használjuk, ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy csak egy rövid 10-15 perces kiruccanásról van szó.

óvoda. Kati óvónéni volt a kedvencem. imádtam. csodáltam. sokszor megdícsért, hogy szépen rajzolok. sőt, egyszer körbemutogatta a rajzomat az oviban, amin az óvoda míves, kovácsoltvas kerítését sikerült jól lekapnom. máskor meg meglátogatott otthon mert beteg voltam. megsimogatta a kézfejemet és én utána nem akartam kezet mosni, nehogy lekopjon Kati néni simogatása. egyszer a pomázi művelődési házban megnyertem egy rajzversenyt. ráültettek egy spéci libikókára majd a másik végére annyi almalevet pakoltak, amennyi engem fölnyomott a libikóka másik végén. az volt a nyereményem. 

zarójelben kérdezném csak meg, hogy időközben hova az istenbe tűnt az én rajztehetségem?! zárójel bezárva!

szüleim egyszer mesélték még gyerekként, hogy egy korábbi télen annyi hó esett, hogy a karjukban vittek az oviba, feltartva engem a hókupacok fölé (!!!). majdnem biztos, hogy ezt máshogy mesélték, de nekem ez kép rögzült.:D

a Jugó tengerparton nyaralunk több családdal közösen. lakókocsiban alszunk. korom fekete a bőröm. kiszőkült a hajam. valaki a csapatból azt mondja nekem, hogy ússzak úgy, mint a békák. szóval, hogy a lábammal csináljak úgy. úgy csinálok. úszok!  

sokat ugrálok medencébe, tengerbe. fiús lány vagyok. este a közös bográcsozásnál felettébb sokszor vizslatom meg a bogrács tartalmát és kérdezem meg, hogy ugyan mikor lesz már kész a kaja. mindenki kacag rajtam. (mai napig nem mosom le magamról, hogy egy éhenkórász vagyok.)

fényképezkedés van az oviban. az egyik oldalsó metszőfogam kiáll, nem szabályos a fogsorom. a fotós azt mondja inkább úgy mosolyogjak, hogy ne látszodjanak ki a fogaim. ezen kicsit megbántódom. :D

megyünk beiratkozni az iskolába. kiszállunk a zöld Skodából a Rózsák terén és amíg gyalogolunk az iskolaépület felé még egyszer utoljára megismétlem és megismételtetem, anyukám es apukám pontos nevét, hátha ott azt tőlem valaki megkérdezi és ezen fog múlni a beiratkozás sikeressége. (tőlem nem kérdezte senki) az iskola első napjai sírással telnek. (már akkor látni kellett volna, hogy nem bírom a stresszt. :) ) egyik nap már épp megnyugodtam és próbáltam játszani a nagylányt, amikor is az a feladat következett, hogy mindenki rajzolja le a családját. na, több se kellett. bőgtem tovább.

nem tudom ez pontosan mikori történet de olyan kisiskolás korszakomra tippelek. sokáig azt gondoltam, hogy ha nem lesz majd felnőtt koromban egy férjem, akkor sincs para, mert majd apukám felesége leszek én is. :D (praktikus gondolat, nem?!)

egyébirant, valószínűleg mivel apukám nem irodai dolgozó volt és nem öltönyben járt dolgozni, én magamnak mindig egy olyan férjet álmodtam, aki majd ing-nyakkendőben fog nap mint nap járni. ez teljesült. (valaki vegyen nekem egy automata vasaló szerkezetet, pls!)

épp meginogtam jézuska és télapó ügyben. kételkedni kezdtem. aztán jött a karácsony. emlékszem, hogy az ebédlőben ültünk mind, ahányan voltunk, majd a nappaliból hallottam, hogy a karácsonyfára felakasztott kis csengő csilingelt egyet. konkrétan emlékszem, hogy senki nem hiányzott az ebédlőből. senki! ez az élmény utána még egy ideig táplálta a megingott jézuska-hitemet.

szintén évekig úgy hittem, hogy a targonya is egy létező szó, ami ugyan azt jelenti, mint a tarhonya.

az általános iskola első 3 éve szebben nem is alakulhatott volna. mintha Kati néni helyett kaptam volna egy másik csoda-pedagógust az életembe. imádtam őt is. nagyon nagyon rég volt. csak pillanatok ugranak be. emlékszem egyes ruhadarabjaira, az órájára, a jellegzetes félhosszú frizurájára, fogaira, mosolyára. szavalóversenyre küldött, egy írtózatosan hosszú szöveggel. valami állatos mese, még állathangokat is kellett benne imitálnom. otthon sírtam, hogy ezt én ugyan nem fogom tudni megtanulni never ever. megtanultam. megnyertem a szavalóversenyt. beugrik egy anyáknapi ünnepség, a grease-re táncolunk, matrózmintas ruhám van, anyukám könnyezik. egyszer volt egy papagájunk is az osztalyban! sokszor úgy éreztem ő csak nekem mondja, amit mond. csak engem tanít. (nyilván nem így volt, de nagyon egy hullámhosszon voltunk)

amikor a nagymamámat néztem sütés közben egy dolgot sosem értettem. ezt a tojásfehérje habos történetet. mindig mondta nekem, hogy lassan kell belekeverni a "másik" masszába, nehogy összetörjön. én meg csak néztem és azt gondoltam, de hát összetörik. épp most kevered bele!!!

ötödikben elhatározom, hogy én márpedig megtanulok zongorázni. az a zongoratanárnő, akihez eredetileg kerültem volna, szülési szabadságra ment. 1 évig egy fiatal hárpia helyettesítette. az első zongoraórák egyikén vissza kellett volna egy kottából énekelnem valami dallamot. nem ment. a csaj irtóra leszidott. attól fogva utáltam a zongorát.

a mindig szót egyszerűen nem tudtam megjegyezni, mármint, hogy hogyan kell helyesen írni. rendre hosszú í-vel (második) írtam tollbamondáskor.

a kamaszkorom egy merő szorongás és komplexusok sokasága. sokat bántanak a súlyom miatt, a kinézetem miatt, a nevem miatt (!!!) ezeket sehogyan sem tudom kezelni. nem tudom megtalálni a saját stílusom, nem tudok lefogyni, nem tudok szép lenni, nem tudok vicces lenni, nem tudok érdekes lenni. mindenáron el akarom magam fogadtatni. mai napig bennem vannak ennek az érzésnek a morzsái.

Rubint Réka még a kanyarban sincs, amikor én már rég Bíró Icára tornázom otthon VHS kazettáról! metal lady forever!

életem értelme a Beverly hills, a szívtipró gimi, Merlose place, dallas. jöttek hozzá még a backstreet boys, a spice girls. de a take that?! még csak az kéne! őket utálni kellett! nem volt viva tv-nk otthon de a suliban azt hazudtam füllentettem, hogy van, hogy én is menő legyek.

gimis lehettem, mikor úgy gondoltam a technológia, informatika és társai már nincs hova fejlődjenek. itt vannak a számítógépek, az internet, mobiltelefon. ennyi, többet ebből a dologból már úgysem lehet kihozni. (konkrétan emlékszem erre az eszmefuttatásomra és most kérek érte elnézést)

az első nagy szerelmem lezárásakor (19 évesen) nagyokat filózok otthon. komoly pánik fog el. sorba veszem a fiúkat a környezetemben. majd arra jutok, hogy akkor nekem annyi. innentől nincs tovább! mennyire érett voltam, Istenem! :P

kb fél évvel később kapok egy furcsa sms-t a telefonomra valakitől. ezt első körben fel nem foghatom. de másodikban sem nagyon. konkrétan sokkot kapok. (ő nem volt benne a fenti felsorolásban. ;) ) 1-2 napra rá ülök vele egy autóban a hátsó ülésen. egy fiatal lány ismerősünk vezeti az autót. szakad az eső. éjszaka van. sötét van. bepárásodik a szélvédő, majd a lány, elengedve a kormányt mindkét (!) kezével, elkezdi letörölni a párát a szélvédőről. az autót közben nem állítja meg. nevetünk rajta de halálfélelmem van.

az esküvőm előtt beszélgetek egy barátnőmmel és örömmel közli velem, hogy hála a magasságosnak már talált magának ruhát az esküvőnkre. azon gondolkozom magamban, hogy b*sszus, engem ez most annyira de annyira nem erdekel. (nyugi, annyi eszem volt, hogy ezt nem mondtam ki hangosan.)

terhesség. csillió könyvet, cikket, újságot, internetes portált elolvastam a témában. nagy okosan a császármetszéses részt mindenhol átlapoztam, továbbgörgettem. magabiztosan. ugyan minek! 2010 májusában szülök. császárt metszenek!

a hasfájós gyerekre azt mondják nekem, hogy ez úgyis csak 3 hónapos koráig tart. én meg azt gondolom magamban csak úgy szolidan, hogy kizárt, hogy kibírjam. 

a második császármetszésem után a kórházban elmélázok. ennyi volt. 2 gyerekem van, valószínűleg nem lesz több és sosem fogom megtapasztalni a természetes szülés fájdalmát, élményét. szomorú vagyok.

emlékszem a legelső sétámra a két gyerekkel. nagyobbik ugye kb 2,5 éves, a kicsi pár hetes. huh. komolyan rákészülök lelkileg. azt már az elején elvetem, hogy egészen a játszótérig menjünk. nem, azt nem merem bevállalni. inkább csak a műegyetem parkba megyek egy kört. az egyelőre elég lesz. végig úgy érzem a túlélésért kűzdök. mikor hazaérünk és becsukom magam mögött az ajtót, mindkét gyerek él még, fújtatok és konstatálom, hogy sikerült! 

a szülések után nem sportoltam semmit. otthon próbálkozom ilyen béna dvd-s edzéssel de nem vagyok túl kitartó és mindig feladom. aztán elhatározom, hogy futni fogok. szombat reggel, amíg a többiek még lustálkodnak, elmegyek a kopaszi gátig, ott futok egy kört és vissza. máskor meg elfutok a lánchídig és vissza. próbálok úgy tenni mint, aki nem szenved. utálok futni de közben tudom, hogy muszáj és jót tesz nekem. végig az előttem álló távot számolom. már csak ennyi, túl vagy a felén, mindjárt vége - mantrázom magamban. még később, itt Németországban is próbálkozom, sőt 10 km-eket is futok, de megszeretni nem tudom. tudatosul bennem, hogy a futást abba kell hagynom különben egyáltalán nem fogok mozogni. (mindig találtam kifogást)

30 évesen egyszer csak úgy éreztem most vagyok magam. olyan mintha minden, ami addig voltam, egy másik ember lenne. elkezdek végre igazából én lenni. ha valaki megkérdezné, hogy van-e olyan dolog a múltban, amit máshogy csinálnék rávágnám, hogy igen. rengeteg. ez a beismerés önmagam felé, sok tulajdonságomon változtatott. én nem a különköltözésemtől vagy a gyerekek megszületésétől számítom a felnőtté válásomat. hanem onnantol, hogy tudatosítottam magamban, h mik azok az alapveto dolgok, amiken változtatnom kell. ez persze nem megy gyorsan, sőt van, hogy egyáltalán nem megy.

pl. itt van ez az íras. micsoda terápia ez! az evést meg már évtizedek óta (kizárólag) terápiás jelleggel nem tudom abbahagyni. összekötöttem hát a kettőt. ez sült ki belőle legutóbb:

Klasszikus sajttorta (néven fut a receptben de én valahová a túrótorta és a sajttorta íze közé tenném)

HOZZÁVALÓK (12 SZELETHEZ):

230 g liszt

1/2 teaskanal sütőpor

275 g cukor (több részletben)

1/4 teáskanál só

200 g vaj (több részletben)

5 tojás (több részletben)

1 kg túró

40 g keményítő

2 teáskanál vaníliakivonat

2 teáskanál citromlé

vaj a forma kikenéséhez és liszt a szóráshoz

LÉPÉS 1/4

A lisztet, a sütőport, 75 g cukrot és a sót keverd össze egy tálban. vagdosd bele a hideg vajat kisebb darabokban majd kézzel morzsold szét a lisztes keverékben. üss bele 1 tojást és továbbra is kézzel keverd össze a dolgokat úgy, hogy ez az egész egy tésztává avanzsálódjon. tekerd bele egy fóliába és kicsit lapítsd ki a kezeddel (a lapítást még a tekerés előtt, talan...) kb 30 percre tedd a hűtőbe.

LÉPÉS 2/4

vajazd majd lisztezd ki a tortaformádat. lisztezd be a nyújtódeszkát és nyújtsd ki rajta a tésztát akkorára, amekkora a formád. (lógjon azért túl rajta, tudod) ügyeskedd át a tésztát a formába és nyomkodd rá az oldalára és az aljára is. az oldalakon kb 4 cm magasnak kellene lennie. egy derelyevágóval végigmehetsz a forma pereme alatt valamennyivel a tésztán és akkor egyenes lesz a teteje. ;)

LÉPÉS 3/4

kapcsold be a sütőt 175 fokra. a tojásokat (4 db) válaszd szét és a fehérjét verd kemény habbá. a vajat olvaszd fel. (lehet, hogy tök szabálytalan de én a mikróban szoktam) a túrót, a maradék cukrot (200 g), a keményítőt, a vaníliakivonatot, a citromlét és a tojássárgáját  verd habosra. lassan csorgasd bele az olvadt vajat és keverd el benne. óvatosan oszlasd d el benne a tojásfehérje habot. tudod, úgy, hogy ne törd össze és jó levegős maradjon! ;) ezt a tölteléket most öntsd bele a formába. Majd fogd a kezedbe a formát és határozottan üsd a konyhapulthoz párszor, hogy a túrós massza ne legyen tele levegőbuborékkal.

LÉPÉS 4/4

175 fokon süsd 40 percig. ha ez letelt teríts rá egy alufóliát és tedd vissza további 35 percre. (vigyázat! a fólia rá tud ragadni a torta tetejére, ezért csak úgy lazán tedd rá, inkább csak a széleket rögzítsd, a közepe emelkedjen el. és nézz rá párszor, hogy nem ragadt-e rá!) akkor van kész, ha a közepe még egy kicsit "ruganyosan mozgós", ha rántasz rajta egyet. Kapcsold ki a sütőt és a tortát hagyd a kihülő sütőben még 10-20 percig. a sütő ajtaját meg hagyd résnyire nyitva.

Ha majd kivetted még mindig ne ess neki, hadd pihenjen még kb 1 órát. Nyugi, utána már lehet enni.

jó étvágyat!

u.i. a túró itt a németeknél kicsit szaftosabb mint nálunk. tehát olyan, mintha a magyar túróba belekevertél volna valamennyi tejfölt. szerintem, ha összeállítottad a túrós masszát, keverj bele még egy pár kanál tejfölt. érzésre. hogy olyan kissé folyós állagot kapj. (ne túl folyósat.) és akkor kb ott vagy, ahol én!