A május az elég mozgalmas nálunk.

Férj szülinapjáról már írtam de vétek lenne a gyerek szülinapját kihagyni. Mármint nem írni róla. Ezt a hibát idén sem követem el, úgyhogy megpróbálok egy jó kis posztot összehozni.

A nagyobbik ugyanis május 19-én volt 9 éves. És igen, hú meg ha, és hihetetlen, (de tényleg az), hogy már 9 éves. k-i-l-e-n-c. az már majdnem tíz. az már majdnem kétjegyű.

Emlékszem akkoriban, május közepén meglehetősen hűvös volt Pesten. Esős is. Már 1 héttel túlhordtam a picikét, de valamiért csak nem akart megszületni. Ideges voltam már ettől. Minden nap kellett a kórházba menni, szívhangot hallgatni. Minden nap reménykedtem, hogy igen, ez lesz az a nap. (Mármint az utolsó 1 hétben.) De valahogy csak nem jött el a pillanat. Aztán kedden (május 18) este tévénézés közben sehogyan sem tudtam már elhelyezkedni a kanapén, kényelmetlen volt és csak panaszkodtam. Ezért inkább lefeküdtem aludni, hátha tudok egy kicsit pihenni. Nem tudtam, és pár óra forgolódás után arra tippeltem, hogy lehet, hogy ez már az. Ez a fájásnak még nem mondható de kellemetlen érzés. Éjfél körül úgy döntöttünk bemegyünk a kórházba. Mikor a szülészeten megláttak, mindjárt mondták, hogy még nagyon messze lehetünk a végétől, mert túl vidám vagyok. És igazuk volt. Még nagyon messze voltunk és ott, abban a pillanatban még azt se tudtuk, hogy akad majd egy két olyan körülmény, ami nem  a mi malmunkra hajtja a vizet.

Én, ahogy gondolom mindenki más is, a terhessége alatt minden létező szakirodalmat elolvas a témában, hogy felkészültség terén a top-on legyen. Én valamiért teljesen biztosra vettem, hogy a gyermek természetes úton fog megszületni ezért az összes olyan fejezetet és cikket és minden egyebet, ami a császármetszésről szólt, egy laza mozdulattal átlapoztam ill. átugrottam. Mint utóbb kiderült, hiba volt. Ugyanis reggelre oda jutottunk, hogy Damjan császármetszéssel jött a világra. Egy csöppet ez a körülmény megviselt de fiatal és virgonc lévén gyorsan átlendültem.

Visszagondolva az első napon szerintem még nem fogtam fel. 9 hónap ide vagy oda, nem fogtam fel. Ha egy kicsit vissza lehetne menni az időben, lelassítanám magam. De akkor úgy éreztem olyan sok mindenre kell figyelnem. Hogy minden apróságot beszippantson az agyam. Olyat is, amiről még nem tudtam használni fogom-e. De figyeltem. Emlékszem a második éjszakára odabent, amikor már velem éjszakázott a szobában. Elaludt. És én is. Pár óra múlva arra ébredtem, hogy nyöszörög mellettem. És ott éjjel megállapítottam magamban, hogy innentől már soha nem lesz olyan, mint régen. Hogy álmomban is figyelni fogok... és hát igen... soha nem lesz már úgy, mint azelőtt. Azt hiszem ettől jobban nem tudom összefoglalni.

5 nap után kiengedtek a kórházból. Hazafelé, a Petőfi hídon mentünk át épp a kocsival, amikor a hátsó ülésen azon morfondíroztam, hogy most mégis mi lesz?! Mi lesz ezzel a gyerekkel?! Hisz ránk van utalva. Nekünk kell tudni, hogy mit csinálunk vele. Nekünk kell tudni róla mindent mert ő még nem tud rólunk semmit.

Szép volt. Egészséges. Persze, amint erről lehetett nyilatkozni, már azt is tudtuk, hogy okos. :)

Ezt persze nap mint nap gondolják a szülők a saját csemetéjükről.

Azzal, hogy én is anya lettem bekerültem egy olyan társaságba, ahol az élet furcsa dolgokat produkál. A szülők csoportjába. Mint, ahogyan minden egyéb témában, ebben is szeretjük osztani az észt, szeretünk mindent jobban tudni. És igen, én is gondoltam úgy, hogy XY gyerekét tudnám jobban nevelni, fegyelmezni, akármit csinálni. Mindaddig ebben a hitben éltem, amíg nem találkoztam pár nap/hét/hónap/év után ugyanazzal a problémával, mint korábban XY. És bevallom akadtak nehézségeim a saját gyerekemmel. Épp úgy, mint anno XY-nak az övével. És akkor rájöttem egy dologra. Hogy kár összehasonlítani. Kár jobban tudni. Kár otthon okosabbnak lenni. Sőt, továbbmegyek. Ezt a megállapítást nem csak a gyerekekkel kapcsolatban lehet használni. Hanem, bármivel. Én azt vallom, hogy mindenki csinálja úgy, ahogy neki tetszik, ahogy szerinte a legjobb. 

Ez az egyik, amit 9 évvel ezelőtt elkezdtem megérteni. 

A másik dolog, amivel kapcsolatban megvilágosodtam a szülőség és emberség viszonya.

Erről sokat beszélünk otthon. Arról, hogy nekünk viszonylag könnyű dolgunk van. Egyelőre. A gyerekünk olyan, amilyennek mi mindig is elképzeltük. Arra gondolok pl., hogy egészséges, jól teljesít a suliban, sportol, stb. Ahogyan a nagy könyvben meg van írva. De mi van akkor, ha olyan a gyerekem, amire nem számítottam? Amit nem tudok befolyásolni? Ami első hallásra netán nem is tetszik? Hogyha másról hallanám ugyanezt, sajnálkoznék is tán. Akkor hogyan reagálok szülőként?!

- nagyon nehéz megírni, hogy mire gondolok ezzel kapcsolatban mert nem akarom, hogy félreértsétek. itt, ezen a ponton megakadt a poszt jó pár napig. mert nem tudtam, hogy folytassam. -

Szóval én most azt szeretném kifejteni, hogy rengeteg nem szokványos szülő-történet van körülöttünk, ami engem személy szerint mindig elgondolkoztat, megérint és motivál.

Meghatódva nézem az olyan kisfilmeket a neten (és van belőlük sok), ami olyan szülőkről szól, akiknek nehezebb dolguk van, mint nekem. Ahol pl. autista fiú kápráztatja el ének és zongoratudásával a közönséget egy tehetségkutató showban. Az anyukája ott áll mellette és az örömkönnyeiben benne van minden bánata, nehézsége is, amellett, hogy szétrobban a boldogságtól, hogy a fiát, megtapsolják. A fiút, aki beszélni is alig tud.

Vagy egy olyan felvételt, ahol egy fiú percekig tétovázik mielőtt bevallja az anyjának, hogy homoszexuális. És az anyja (aki ezt már rég tudja) csak megöleli és megköszöni neki, hogy megbízott benne annyira, hogy elmondja neki. És biztosítja arról, hogy ettől a ténytől az ő viszonyuk semmiben sem fog változni.

Nem lehet az ilyen történetek mellett csak úgy szó nélkül elmenni.

(Kicsit lehet, hogy elkanyarodtam a gyerek szülinapjától. De olyan klasszik szülinapos posztokat írtam már eleget. Jókat is, kevésbé jókat is. Emlékszem Tamara 2 éves szülinapján éreztem először, hogy valamit meg kell osztanom róla a nagyközönséggel. Pár sor volt csupán. Úgy kezdődött, hogy: "imádom, ahogy nevet..." Bizonyára jól sikerült mert többször viszontláttam a poszt "hasonmását" mások idővonalán a fb-on.)

Ha olyan gyereket látok aki kicsit eltér a "prototípustól", elgondolkozom. Mert ehhez nem feltétlenül kell diszlexiásnak, fogyatékkal élőnek, down-szindrómásnak vagy éppen autistának lenni. Bármelyik tulajdonságunk okozhatja azt, hogy kilógunk a sorból. Én világ életemben kilógtam. Szerb voltam egy magyar közegben. Szerb nevem volt ott, ahol mindenkinek magyar. Január 6.-án ünnepeltem a karácsonyt, ott, ahol mindenki december 24-én. Cirill betűkkel írtam először, ott ahol mindenki latinnal. Ezért meglehetősen érzékeny lettem az úgynevezett speciális esetekre. És mit ad Isten, a történelem ismétli önmagát mert az én gyerekem is egy hasonló helyzetbe került. Ez viszont egy jó táptalaj arra, hogy megtanítsam, mind egy kicsit mások vagyunk. Ki ebben, ki abban különbözik a többiektől. Te -mondom neki sokszor- pl. abban, hogy nem vagy német de egy másik fiú meg lehet, hogy abban, hogy az egyik lába kicsit rövidebb és sántít, egy kislány meg nem mindig tudja a betűket jól egymás mellé írni, ahogyan azok igazából következnének. sorolhatnám.

Szerencsére nem került olyan helyzetbe, hogy alapból lemigránsozták és beskatulyázták volna 4 évvel ezelőtt, amikor is megérkeztünk Németországba. Kár is lett volna, mert akkor talán sosem írta volna meg pont egyedül ő hibátlanra a német témazárót. Vagy nem lett volna második a 3. évfolyamosok matekversenyén.

Sokan, sokféleképpen sokféle gyereket nevelünk. De mind szülők vagyunk.

Legyen ez a poszt most az összes szülőé, akik ugyan olyan büszkén ünneplik a gyermekük szülinapját, mint én. Akármilyen is legyen az a gyermek. Szeretjük őket.

Én is az enyémet! De nagyon!♥

Itt a szülinapi tortája, remélem megsütitek ti is egyszer:

12 tojásos piskótát sütöttem hozzá. (Ha kisebb piskóta is elég, akkor felezd meg a mennyiségeket.)

Ennek a hozzávalói:

12 tojás

400 g cukor

100 g keményítő

100 g kakaó

2 csomag sütőpor

2 csomag vaníliapuding

Elkészítés:

A tojásokat szétválasztjuk. A fehérjét a cukorral habbá verjük. Ha kész, óvatosan keverjük bele a sárgáját.

Az összes száraz hozzávalót egy tálban keverjük össze és szitáljuk bele a tojásos masszába. Az egészet, óvatosan, kör-körös mozdulatokkal keverjük össze. És tepsiben sütöttem de ha kisebb mennyiséget sütsz akár kerek tortaformában is sütheted vagy bármilyen tetszőleges formában.

180 fokon sül kb 25 percig, de persze mennyiség függő.

Ha már kihűlt vágjuk fel 3 nagyjából egyenlő piskótalapra. Papírból vágjuk ki a kívánt számot, betűt, akármit és ennek segítségével vágjuk ki a piskótából is a tortaformát. (Ez persze nem kötelező, ha csak simán egy kerek tortát csinálsz, akkor ezzel nincs több feladatod.)

Nagyon finom, szaftos piskóta. Bármilyen torta alapjául megteszi. Ha nincs kedved legközelebb piskóta receptet keresgélni, mentsd el ezt. (van egy világos verziója is, ha érdekel, kopogtass be hozzám annak a receptjéért!)

 A krém is nagyon egyszerű:

400 g tejszín
600 g krémsajt
1 csomag habfixáló
200 g porcukor
vanília aroma ízlés szerint

Először a habtejszínt kell felverni. Hozzáadjuk a habfixálót. Ha a felveréssel megvagyunk, hozzákeverjük a krémsajtot. Ha ez is elkeveredett a masszában, jöhet bele a cukor és a végén még a vanília aroma. Kész is van a krém. Én felhasználás előtt még egy kicsit beraktam  a hűtőbe.

Habzsákból szépen be lehet tölteni az egyes emeleteket.

Tetszés szerint lehet a piskótalapok közé is tenni a gyümölcsből és a csokidarabokból, nem csak a torta tetejére.

VOILA!