Ti hisztek a véletlenekben? Vagy olyanok vagytok, akik mindig mindenre azt válaszolják, hogy véletlenek pedig nincsenek?

Én néha az egyik, néha a másik csoportba tartozom. Mikor hogy. 

A véletlenek márpedig nincsenek csoporttal nem mindig tudok azonosulni. Úgy hiszem, hogy a "minden okkal történik" kiszólás néha nagyon kényelmes menekülés egy esetleges kudarc beismerése elől ill. azt az érzetet kelti bennem, hogy a lustaság mondatja ezt az illetővel. (inkább ezzel nyugtatja magát, minthogy tegyen az esetleges rossz helyzete ellen, amibe belekerült) Mert ha valamiben kudarcot vallottunk nem szívesen mondjuk azt, hogy "a fenébe, ez nem sikerült". Mert sokkal de sokkal jobban hangzik az, hogy "ennek valamiért így kellett lennie"... stb. És nem mondom, hogy bizos butaság a fenti kiszólás de szkeptikus vagyok azokkal kapcsolatban, akik ezt mindenre ráhúzzák. 

Na mindegy is. Azért jutott most ez eszembe mert mostanában történt velem pár olyan dolog, amire rá lehetne húzni, hogy véletlen. De aztán azt is, hogy nem. Hogy okkal történt úgy, ahogy. És nem véletlenül.

1. Tamarám elkezdte az iskolát. Ez a történet most az ő életét nagyban meghatározza, mindenhol erről kérdezgetik. Egy óriási mérföldkő ez mindannyiunk életében. Lina, a legjobb barátnője az oviból ugyan abba az iskolába jár mint ő. Ezt már korábban tudtuk, hogy így lesz. De a nagy kérdés, mi szerint egy osztályba is fognak-e kerülni nem volt biztos. És akkor most figyeljetek, mert most jön a csavar.

Itt első körben kap a gyerek egy meghívó levelet az igazgatótól egy kötetlen beszélgetésre. Erre kb áprilisban sor is került. Az igazgató bácsi egyesével elbeszélget a gyerekekkel (a szülők jelenlétében), könnyű feladatokon keresztül feltérképezi a gyerek körülbelüli affinitását, hozzáállását, stb. (nem vagyok pedagógus de valami ilyesmi történhet)

Majd ezek után a szülővel is elbeszélget röviden, a még tisztázandó dolgokat illetően. Amikor mindennel végeztünk, a 'van-e még valami' kérdésre megkérdeztem, hogy lehetséges lenne-e, hogy Tamara és a Lina nevű barátnője egy osztályba kerüljenek. Az igazgató nem tiltakozott, felírta Lina nevét Tamara adatlapjára és ugyan biztosat ígérni nem tudott de azért bíztatott, hogy valószínűleg menni fog a dolog.

Majd június közepén megtartották az első szülői értekezletet, ahol minden leendő elsős anyukája vagy apukája (vagy mindkettő) összegyűlt az aulában és elsőként meghallgatta az általános információkat a következő tanévet illetően. Ezek után a 3 tanítónéni, akik majd elsős osztályt kapnak, bemutatkozott és egymás után felolvasták azoknak a gyerekeknek a nevét, akik az ő osztályukba kerülnek. Lina anyukája mellettem ült és lélegzetvisszafolytva vártuk a névsort. Azt már korábban tudtam, hogy Frau K. lesz a mi emberünk (asszonyunk) és nála meg is hallottam Tamarám nevét. Viszont sokkolt a felismerés, hogy Lina nevét viszont nem hallottam. Linát egy másik osztályba osztották be. Ott és akkor kicsit átkerültem egy másik dimenzióba és bevallom az osztályteremben (ahova később átmentünk), ahol a tanítónéni még sok mindent elmesélt nekünk, nem nagyon tudtam figyelni. Végig azon járt az eszem, hogy az én szuper szuper érzékeny kislányom mit fog szólni ehhez.

Az udvaron újra összefutottunk Lina anyukájával, aki már meg is kérdezte az ő tanítónénijüket, hogy lehetne-e ezzel a helyzettel még valamit kezdeni. Akkor ott, helyben nem lehetett. Nem az ő hatásköre volt. (és ide még be kell szúrnom egy plusz információt, miszerint Lina tanítónénije (Frau H.) az én legkedvencebb tanítónénim az egész iskolában. Damjant is tanítja és nagyon nagyon szimpatikus nekem)

Térültem fordultam majd megszólított egy anyuka, aki ugyan ezzel a problémával szembesült, mint mi. Az ő kislánya a Lina osztályába lett beosztva de az összes ovis barátja Tamara osztályában volt. Megbeszéltük, kicseréljük a két gyereket. Mi megyünk oda, ő jön ide. Felírtuk egymás gyerekeinek a nevét és megbeszéltük, hogy másnap bemegyünk az igazgatóhoz és... reméljük a legjobbakat. (Ez itt ugye a szerencse a szerencsétlenségben. Hogy az anyuka honnan tudta, hogy hozzám kell forduljon, nem tudom. Meg egyáltalán, hogy volt még egy ember ott és akkor, aki épp a fordítottját akarta annak, amit én.)

Na, nem húzom tovább a dolgot. Másnap reggel nyolckor az igazgatói irodában ültem és 2, azaz kettő perc alatt sikerült a dolgot megoldani. Egyik gyerek ide, a másik oda. Kész volt a csere. Az igazgató nem tudott nekünk nemet mondani mert már tálcán hoztuk neki a megoldást. Minden anyuka boldogan ment haza.

Így tehát véletlen vagy nem, a végén Frau H. lett a lányom osztályfőnöke, amit álmomban sem mertem remélni. De ehhez kellett egy kis csavar, vagy véletlen vagy szerencse vagy akárminek is hívjuk. 

2. A másik eset egy jeles eseménnyel kapcsolatos, amit nemrégiben rendeztek meg Pesten. Hogy ne nevezzem nevén a dolgot csak annyit mondok, ez egy olyan előadás volt, amiben, ha nem költözünk Németországba biztosan részt veszünk. Már korábban eldöntöttük férjjel, hogy mindenképp elmegyünk megnézni. Ugye nálunk ez egy csomó járulékos költséggel és extra szervezéssel jár. (nem mártírkodás de így van) Nem esett volna nehezünkre.

Aztán mit ad isten, Damjan 3 napos osztálykirándulását pont másnapra időzítették. Így, lévén a gyereket nem tudtam/akartam másra hagyni, én nem utaztam Pestre. És sokáig nagyon szomorú voltam e miatt. "hogy lehetünk ilyen pechesek?!" "nem hiszem el..." és hasonló mondatok kavarogtak bennem sokáig. Aztán ahogy közeledett a dátum egyre másra éreztem, hogy más is van bennem. Éreztem, hogy ez nem egy egyszerű szituáció. Így sem volt az, de korántsem lett volna könnyebb, ha el tudok menni. Nehéz lett volna kívülről nézni, nehéz lett volna a korábbi helyemet felismerni, nehéz lett volna újra és újra választ találni a "mi lett volna, ha" kérdésre.

Aztán beszéltem valakivel. Aki felrázott. Nem fizikailag, hanem szavakkal. Valaki, aki hasonló cipőben járt. Felrázott és tálalta nekem a valóságot. De ezt igazából már tudtam, csak nem akartam bevallani. Mert nem jó érzés. De ez a valaki azt is mondta, hogy túl sokat foglalkozom ezzel a rossz érzéssel. És szerinte, mivel az érzés rossz, nem kellene. Görcsöltem olyanon, amin egyrészt nem tudok változtatni, lefutott menetről van szó, másrészt mert többszereplős a történet és mások tetteit/gondolatait nem tudom befolyásolni. Én viszont, önmarcangoló típus lévén, szeretem jól megtépázni a lelkemet mielőtt elengedek egy-egy témát.

Így hát férj egyedül utazott és az eseményen történtek fényében, ennél a pontnál tudom a választ arra a kérdésre, hogy sajnos alakult vajon így vagy szerencsére...

Nos, sajnos nem sok alkalmam volt az utóbbi időben sütni de szerencsére a sütési kedvem a régi.

Van itt Németországban egy russischer zupfkuchen elnevezésű süti, ami egy világos és egy kakaós masszából áll. Az egyiket kell a másikba kanalazni, hogy a tésztában váltakozzanak a színek. Ezt a receptet ötvözte egy blogger a gyümölcsös sajttortával én meg jól utánacsináltam. Íme:

Hozzávalók:

A csokis réteghez:

150 g liszt

30 g kakaó

100 g puha vaj

50 g cukor

1 teáskanál sütőpor

csipet só

A világos réteghez:

300 g gyümölcs 

3 tojás

150 g cukor

400 g túró

100 g mascarpone

150 g vajkrém

30 g keményítő

1 teáskanál vaníliapszta

100 g habtejszín

Az elkészítés roppant egyszerű, igazából csak össze kell keverni a hozzávalókat, beleönteni egy sütőformába és megsütni. Nézzétek:

1. Kapcsoljuk be a sütőt 180 fokra. Egy kisebb sütőformát béleljünk ki sütőpapírral.

2. A kakaós réteghez keverjük össze az összes fent leírt hozzávalót majd béleljük ki vele a formánk alját. Egyenletesen oszlassuk el benne és ha kész további felhasználásig tegyük  a hűtőbe.

3. A gyümölcsöt mossuk meg és tegyük félre. (hadd csöpögjön le)

4. A világos réteget szintén nem kell túlcifrázni. A tojást  a cukorral verjük habosra.

5. Adjuk hozzá a túrót, a mascarponét, a vajkrémet, a keményítőt, a vaníliapasztát és a tejszínt. Jól keverjük el.

6. A gyümölcs fele jön most bele a világos masszába majd az egészet borítsuk rá a kakaós rétegre. A maradék gyümölcs mehet a süti tetejére.

7. kb 55 percig süssük. És tudjátok, ahogy a sajttortánál ez már lenni szokott. Nem baj ha az idő leteltével még kicsit rezeg a közepe. Ha kihűlt, szépen összeáll. Egy rácson érdemes hűlni hagyni és csak kicsivel később szeletelni.

Jó étvágyat!

Ne bízzátok a véletlenre! Süssétek meg!